Ha csak ezen múlik...

Hétfőn, ahogy jöttem vissza Pestre, egy nő mellettem kiteregette a lepedőméretű bulvárlapját, úgyhogy sikerült elkapnom egy ígéretes cikket, amelyből csak annyit láttam, hogy a gazdag, sikeres, precíz és pontos férfiak német kocsit választanak. Bazmeg, csak veszek már egy Trabantot, ha csak ezen múlik...

Zónázó vonat érkezik a hetedik vágányra

Volt idő, amikor a fényképészet a három változó triumvirátusában élt. Ez a három változó a következő volt: zársebesség, blende, filmérzékenység. Ezt a három értéket variálva kellett elérni egyetlen eredményt, azt az expozíciót, ami a 18%-os szürkét 18%-os szürkének exponálja a képen. A negyvenes években Ansel Adams egy mozdulattal rúgta fel ezt a szabályt, amikor megalkotta híres-hírhedt zónarendszerét, amely további változókat vezetett be az egyenletbe, viszont megadta azt a lehetőséget, hogy a fényképész az exponálás, filmhívás és nagyítás után pontosan azt a képet kapja, amit ott a helyszínen kigondolt. 

Adams korában ez elég egyszerűen kivitelezhető volt, hiszen a profi fényképészek nem tekercsfilmet használtak, hanem lapfilmre dolgoztak, ami megadta nekik azt a szabadságot, hogy minden egyes felvételt a témának megfelelő érzékenységű filmre fotózhattak, és csak egyetlen képre kellett koncentrálniuk, nem arra, hogy a tekercsre férő 12-36 darab kép ugyanazzal a hívással a lehető legjobb eredményt adja. A digitális korszakban már-már a lapfilm kényelmét és a benne rejlő lehetőségeket kapjuk, azzal a különbséggel, hogy a gépbe szerelt érzékelőlapka tulajdonságai - kontrasztátfogás (általános kontrasztátfogás és az árnyékos, illetve csúcsfényes területek kontrasztátfogása), érzékenység (a saját, erősítés nélküli érzékenység és az analóg erősítés utáni érzékenység) karakterisztikája és zaja, hosszú záridőknél a szenzor melegedése, a képfeldolgozó processzor jellegzetességei - adott, viszont minden képet egyedi módon kezelhetünk. Emiatt érdemes elgondolkodni azon, hogy az átlagoló fénymérés helyett az Adams-féle zónarendszert használjuk képeink komponálása során.

1. A hardver

Mit kell tudnia a gépünknek ahhoz, hogy sikeresen használhassuk a technikát? A legfontosabb dolgok a következőek:

• Fontos, hogy a gépünk képes legyen spot fénymérésre, ha nincsen külső fénymérőnk. A zónarendszer ugyanis nem a teljes kép fényviszonyaival dolgozik, hanem apró részletekkel, amelyeket csak spotmérővel mérhetünk ki pontosan. Ha külső fénymérőt használunk, akkor pár tesztképpel állítsuk egymáshoz a gépet és a fénymérőt. (Például ha ISO 100 érzékenységen a megfelelő expozíció a fénymérő által javasolt értékhez képest 0,3 Fé alulexponálással érhető el, akkor a fénymérőt használjuk 80-as érzékenységre állítva, így megkíméljük magunkat a fölösleges számolgatástól.)
• Mivel általában okosabbak vagyunk a gépekbe beépített szoftvereknél, amennyiben lehetőségünk van rá, RAW formátumban fotózzunk. Ezzel a kép "előhívását" teljesen a saját szájízünk szerint végezhetjük.
• Mivel a módszer során csúcsfényeket és árnyékokat fogunk mérni, viszont a gépekbe épített fénymérő az elé kerülő témát 18%-os szürkének fogja exponálni, így két dologra lesz szükségünk: AE lockra (a fénymérő által mért értékek rögzítése, ha erre nincs lehetőség, akkor a kép komponálása és a fókuszálás során ismét fényt mér a gép, és a gondosan belőtt értékek elvesznek), valamint expozíció-korrekcióra (hogy a kimért terület valóban abba a zónába essen, ahol a kész képen látni szeretnénk).

2. A zónák

Adams a világot tizenegy zónára osztotta. Ezek a zónák, és a hozzájuk kapcsolódó tudnivalók következnek most, Adams kommentjeivel. (Az ne tévesszen meg senkit, hogy színes példákat is a szürke árnyalataival ír le, mert bár Adams fekete-fehér anyagokra dolgozott, most mi is a fénymérő "fejével gondolkodunk", ami csak tónust lát, színt nem. A zónarendszer jól alkalmazható színes anyagra is.)

• 0. zóna: Tökéletes fekete. A statisztikai hibát leszámítva innen egyetlen használható foton sem jut az érzékelőre, a szenzor sötét zajától eltekintve semmilyen részlet, tónusátmenet nem látható.
• I. zóna: Minimális tónusátmenetek, részletek nélkül. Sötét részek, amelyek bár részei a képnek, nem szükséges, hogy textúrát is hordozzanak.
• II. zóna: Sötétszürke tónusok, sötét, de már kivehető részletek. A képünk legsötétebb része, ami már használható információt hordoz.
• III. zóna: Árnyékok. Szép sötét tónusátmenetek, jól kivehető részletekkel. A képünkön ebbe a zónába esnek az árnyékok.
• IV. zóna: Sötét-középszürke. Fehér emberek (Adams kifejezetten a kaukázusi rasszot említi) arcának árnyékos része, sötétzöld lombozat, tájképekbe komponált árnyékok.
• V. zóna: Középszürke. Kodak 18%-os szürkekártya. Sötétebb bőr árnyalata, sziklák, deszkák. Remekül elkülönülő részletek.
• VI. zóna: Gazdag középszürke. Árnyékok napsütötte havas tájon, kaukázusi arc napsütötte részei, homok, világos szikla.
• VII. zóna: Törtfehér vagy világosszürke. A legvilágosabb része a képnek, ahol jól kivehető részleteket szeretnénk látni. Nagyon fehér bőr, ősz haj, "esőverte-napszítta" régi fehér festés.
• VIII. zóna: Fehér. Kivehető, de nem szignifikáns részletek. Hó, becsillanások a fehér arcbőrön.
• IX. zóna: Tiszta fehér. Kivehető tónusátmenetek, részletek nélkül. Napsütötte hó, fényes fehér felületek.
• X. zóna: Részlettelen fehér, az érzékelődiódák "túlcsordulhatnak", a kép "kiég". Fényforrások, Nap, erős becsillanások.

3. A gyakorlat

Lássuk tehát, hogy ezt az elméletet hogyan ültethetjük át a gyakorlatba. Az első, és legfontosabb dolog, hogy felejtsük el azt a tanácsot, ami minden, kezdőknek szóló fotóiskolában olvasható, hogy mindenáron kerüljük el a kiégést (X. zóna) és a bebukást (0. zóna). Ez a tanács nagyon hasznos, amikor a mindennapi fotózás során, átlagoló fényméréssel fotózunk, hiszen így rögzíthetjük a legtöbb képi információt. A zónarendszer alkalmazásakor azonban nem célunk, hogy az egész kép megfelelően exponált legyen, kizárólag arra törekszünk, hogy a fotó témája hordozza a lehető legtöbb tónust és részletet. Ebben az esetben nem baj, ha a téma szempontjából lényegtelen részek bebuknak vagy kiégnek, majd az utómunka során foglalkozunk ezekkel a részekkel is, ha nagyon zavaróak lennének.

Másodszor, meg kell ismernünk a gépünk szenzorát, hogy az egyes zónák milyen kompenzációval érhetők el. Ezt házilag nagyon nehéz ellenőrizni, szerencsére azonban a gépünk típusát ismerve a szükséges információt megtalálhatjuk a gyártó által közölt adatlapon, vagy a nagyobb tesztoldalak (például a DPReview) által közölt tesztekben. Ennek mikéntjét és hasznát most a saját gépemen, egy Olympus Evolt E-510 típusú DSLR-en mutatom be.

A szükséges adatok megtalálása és értelmezése

A gépem DPReview által közölt tesztjének 19. oldalán található az a rész, amely a szenzor tónusátfogásával (angolul Dynamic Range) foglalkozik. Lássuk a képet, ahol más gyártók hasonló kategóriás vázaival vetik össze:

A kép több dologról árulkodik. Mielőtt ebbe belemennénk, pár szóban elmagyarázom a látottakat. A számok a DPReview által alkalmazott tesztmódszerben 0,3 Fé lépésközt jelentenek. Ez azt jelenti, hogy például a 23-as számmal jelzett árnyalatot úgy kapjuk meg, hogy a 20-as számú árnyalatot 1 Fé-vel alulexponáljuk. Három vonalat látunk mind a négy gép esetén. A szaggatott vonal az V. zónát, a szabványos középszürkét jelenti, a bal oldali vonal a 0. zónát, a jobb oldali pedig a X. zónát. Ebből már látszik is, hogy miért kell megismernünk a gépünket, hiszen jól látható, hogy ami az én gépemnél már a 0. zónába esik, tehát "bebukik", a Nikon D40x esetében még bőven használható tartomány. 

Miről is mesél nekünk a kép? Elsősorban a gépünk által használható tónustartományról, illetve a két véglet középszürkétől való eltéréséről. Ha megszámoljuk a tónusátmeneteket, láthatjuk, hogy a szenzor ISO 100 érzékenységen körülbelül 24 átmenetet lát a tesztábrából, ami 0,3-mal szorozva 7,2 Fé tónusátfogást jelent. Az is látható, hogy a középszürke az egész skálán jobbra van eltolva, tehát a sötét árnyalatokban sokkal nagyobb a játékterünk (kb. 4,5 Fé), mint a világosakban (kb. 2,7 Fé). Ez azt jelenti, hogy az expozíció beállításakor nagyobb figyelmet kell szentelnünk a kép világos részeire, mint a sötétekre. (A gyakorlat azt mutatja, hogy RAW feldolgozás során körülbelül egy Fé-nyi tartományt visszanyerhetünk a "kiégett" tartományból, ezt szem előtt tarthatjuk, de ne hagyatkozzunk rá teljes mértékben.) Másrészt, filmnél elfogadott volt a "mérj fényt az árnyékra, híváskor dolgozd ki a csúcsfényeket" elv, a fekete-fehér negatív működési elvéből adódóan. Digitális géppel fotózva ez a helyzet megfordul, a szenzorok jellegzetességei miatt a csúcsfényekre kell ügyelnünk, és később, az utómunka során nyerjük vissza a sötét részek tónusait.

Lépjünk tovább! Most már ismerjük a gépünk tónusviszonyait, ideje megállapítanunk a zónákat. Tizenegy részre kell osztanunk az ábrát, úgy, hogy a képen jelölt szaggatott vonal az 5. zónába essen, a 0. és X. zóna pedig a szenzor érzékelésén kívül eső tartományok.

Megvannak tehát a zónáink, már csak arra van szükség, hogy megállapítsuk, ezek milyen expozíció-kompenzációt igényelnek. Három értéket már ismerünk, ehhez kell igazítani a többit. Az E-510 esetében, ISO 100 érzékenység mellett ezek körülbelül így néznek ki (az expozíció-kompenzáció ezen a gépen -5 és +5 Fé között állítható, 0,3 Fé lépésközönként):

• 0. zóna: -5 Fé
• I. zóna: -4 Fé
• II. zóna: -3 Fé
• III. zóna: -2 Fé
• IV. zóna: -1 Fé
• V. zóna: 0 Fé
• VI. zóna: +1 Fé
• VII. zóna: +1,7 Fé
• VIII. zóna: +2,3 Fé
• IX. zóna: +2,7 Fé
• X. zóna: +3 Fé

Példa: Egy szobát akarunk fotózni, amit egy közepes méretű ablak világít be. Az ablakon egy szép mintázatú függöny van. Szeretnénk, ha a képen ez a mintázat is szépen látszana. "Zónanyelvre" lefordítva: az ablakot a VII. zónában szeretnénk viszontlátni. A gépet tehát +1,7 Fé expozíció-korrekcióra állítjuk, és a fénymérőt spotmérésre állítva a függönyre mérünk fényt. Ezután megkomponáljuk a képet (ne feledjük az AE Lockot használni, hiszen ha ismét fókuszálunk, a gép újra fényt mér a kép közepére, a végeredmény egy túlexponált kép lesz!), majd kattintunk. Otthon, a gépünk előtt ülve a kedvenc RAW feldolgozó szoftverünkkel, a gradációs görbék vagy a Shadows csúszka segítségével szépen visszanyerhetjük az alulexponált részekben a számunkra kellemes árnyalatot. (Megjegyzés: a Fotózás Linux alatt című bejegyzésemben ismertetett LightZone nevű szoftver a zónarendszerre épül, ott egyszerűen beállíthatjuk, melyik árnyalatot melyik zónában szeretnénk viszontlátni.)

Zónák egy jazzdobos portréján. Gisle Hannemyr fotója és magyarázata

Szobakép. ISO 100, 28 mm ekv., F4.0, 1/50 s, átlagoló fénymérés. Utómunka: Shadows 35%, Highlights 25%, Photo filter: 25% warming (85)

Szobakép. ISO 100, F5.6, 1/100 s, spot fénymérés az ablakra, +1,7 Fé expozíció-korrekció. Utómunka: Shadows 60%, világosítás gradációs görbével (input: 110, output: 137), Photo filter: 25% warming (85) 

4. Végszó

"Minek ez a bonyolult módszer, hiszen képszerkesztőben tetszőleges módosításokat eszközölhetünk egy olyan képen, ami többé-kevésbé jól van exponálva?" - merülhet fel bennünk a kérdés. Viszont jusson eszünkbe, hogy egy megfelelően elkészített nyersanyag kevés utómunkával törvényszerűen jobb végeredményhez vezet, mint egy hanyagul exponált, majd az utómunka során feljavított kép.

"Mi van a HDR technikával?" - A HDR technikával drasztikusan megnövelhetjük képünk kontrasztátfogását. Azonban erre is igaz az előző megállapítás, jó nyersanyag, jó kép. A belépőszintű és félprofi gépek sajnos a mai napig hordozzák a filmes örökséget, ahol az expozíciósorozat három, maximum egy Fé eltéréssel készített fotóból áll. Ez a filmes korszakban, a negatív nagyobb tűrőképessége miatt elegendő volt arra, hogy a fénymérés után a három felvételből egy többé-kevésbé jól exponált legyen, a HDR technikához azonban ez nem elég. Egyrészt több felvételre, másrészt nagyobb eltérésekre is szükség lehet. A zónarendszer használata ebben is segédkezet nyújthat, hiszen a saccolgatás helyett elkészíthetjük pontosan azokat a képeket, amikből később a HDR képet össze akarjuk rakni. Készíthetünk egy fotót, amin a III. zóna van rendesen kiexponálva, egyet, amin a IV. zóna, és így tovább. Ehhez azonban külső spotmérőre lesz szükségünk, hiszen az összes képnek ugyanazt a képkivágást kell mutatnia, így nem mozdíthatjuk el a gépet, hogy adott területre mérjünk fényt. Másrészt, vannak olyan esetek, amikor a HDR technológia használhatatlan (például ha mozgó témát fényképezünk).

Egyszerű stúdiós live view tükörreflexes és bridge gépekhez

A napokban éppen azon bosszankodtam, hogy az Olympus E-510 mellé adott távvezérlő szoftver, annak ellenére, hogy a gép live view üzemmódban képes egyből a CCD-ről "mintavételezni" az előnézeti képet, USB-n keresztül nem tud adni élőképet. Persze most nem arra gondolok, hogy 10 megapixeles, 30 kép/másodperc videót kellene rögzíteni, a célra bőven megfelelne egy kb. 640x480 képpont felbontású, 10 kép/mp frissítésű folyamatos előnézet. Stúdiókörülmények között, amikor úgyis számítógépre van kötve az apparát, ez igencsak megkönnyítené a fotós dolgát, hiszen komponálni mégiscsak kényelmesebb a monitoron, mint az állványra pakolt géphez rohangálni, és a keresőbe kukucskálva állítani be a gépet. Ekkor ugrott be egy ötlet, ami használható lenne minden olyan fényképezőgépen, amelynek van keresője, és cserélhető a szemkagylója. Sajnos megfelelő pótalkatrészek hiányában a teljes "berendezést" nem építettem meg, viszont bemutatom a kísérletemet, és szabad kezet adok a továbbgondolásra. :)

Az alapelv igen egyszerű. A saját szemem helyett egy webkamera segítségével kukucskálok a keresőbe. Manapság már fillérekért hozzájuthatunk valami jobb minőségű webkamerához, és az így kapott "live view" már használható egyszerűbb feladatokra.

Amire szükségünk lesz:

- Egy webkamera. Lehetőleg olyan, aminek kitekerhető a lencséje, ezzel ugyanis szépen be lehet állítani a fókuszt. Fixfókuszossal nem biztos, hogy érdemes foglalkozni, autofókuszosat meg csak emiatt nem éri meg venni.

Ez a kamera tökéletesen megfelel a kísérlethez. Komolyabb felhasználásra megfelelőbb lesz egy 1.3 megapixeles modell.

Dirib-darabjaira szedhető, de ami a legfontosabb, az "objektívet" a csavarmenet miatt nagyon precízen fókuszálhatjuk.

- Ha cserélhető szemkagylós fényképezőgépünk van, szükségünk lesz még egy szemkagylóra is. Ebből megfelelő a legolcsóbb kínai utángyártott modell is.

Alkatrészhiány miatt az eredeti szemkagylót használtam a kísérlethez, természetesen érdemes a legolcsóbb lehetőség után nézni.

Ha mindezek megvannak, akkor a webkamerát a szemkagylóhoz illesztve számítógépen keresztül beállítjuk a fókuszt, hogy a lehető legélesebb képet kapjuk. A másik fontos lépés, hogy beállítsuk a webkamera pozícióját, különben torzulhat a kereső képe, esetleg nem is látjuk majd az egészet. Ez után ráragaszhatjuk a keresőre a webcamet, és használhatjuk egészséggel. :)

Nézzük, hogy is működik a gyakorlatban!

A webkamera, ráragasztva a szemkagylóra. Lehet ezt szebben is! :)

Az apparátus a fényképezőgépen.

Amit a fényképezőgép látott...

...és amit a webkamera

Természetesen jobb felbontású és jobb minőségű kamerával a "felhasználói élmény" is jobb lesz, a Tesco gazdaságos Technika webkamerámtól (320x240, 10 fps) ennyi telt.

Jó barkácsolást!

Olcsó zsebbéli mindenes - netbookon innen, PDA-n túl

Egy ötlet

Nemrég világrengető újdonsággal lépett a világ elé a Celio: az okostelefonunkat laptoppá varázsoló kis szerkezettel. Az ötlet okos, a megvalósítás és a tálalás már nem annyira. Mit kapunk a hetvenezer forintért cserébe? Egy olyan gépet, amely önmagában életképtelen, képes viszont arra, hogy okostelefonunkkal USB kábelen vagy BT kapcsolaton keresztül párosítva ezzel a szerkezettel terelgessük kedvenc jószágunkat. A RedFly tehát végletekig lecsupaszítva egy Bluetooth külső billentyűzet és egy LCD kijelző összegyúrásával született eszköz, annyi pénzért, amennyiért már a legkisebb Eee PC-t is odaadják. Az ötlet tehát eleve úgy tűnik, hogy halva született, elég, ha csak a szépemlékű Palm Foleora gondolunk.

Egy halál, egy születés

De amikor olvastam a cikket, megmozdult bennem a kisördög: vajon nem lehetne ezt az ötletet kicsit továbbvinni, eldobni az okostelefontól való függőséget, és egy végletekig egyszerű internetes masinát létrehozni? A piacon a Jornada 720/728 és a NEC MobilePro 900 széria tündöklése óta egyetlen handheld PC sem jelent meg, bár elnézve a használtpiaci árakat, és azt, hogy a legtöbb meghirdetett HPC napok alatt gazdát cserél, igény bizony lenne rá.

Egy vízió

Nézzük meg, mi történik manapság a világban! Jönnek az egyre kisebb, energiatakarékosabb és gyorsabb mobil procik, a kifejezetten handheld környezetbe szánt processzorok is egyre gyorsabbak és okosabbak, a memóriaárak csökkennek, minden egyre kisebb lesz, okosabb, jobb, szebb. Ezt ki lehetne használni. Vegyünk egy marék chipet, amelyek papíron már elavultak, de valós teljesítményüket nézve még helytállnak a piacon! Valószínűleg nagy tételbe elég olcsón hozzájuthatunk ezekhez. Amire szükségünk lesz a RedFly adott hardvere mellé: egy processzor, pár megabájt ROM és RAM, és egy közepes teljesítményű WiFi rádió, egy SD kártyaolvasó és egy érintőpanel. Ezeket a rendszerbe forrasztgatva már lenne egy olyan platformunk, amire egy Splashtop-szerű, Linux alapú operációs rendszert kis csupaszítás és testreszabás után már fel tudunk erőszakolni. Mi lenne a végeredmény? Egy primitív internet tablet, amely egy handheld PC minden jó tulajdonságát magában hordozná, kezelhetőbb lenne, mint egy PDA, de bizonyos kritikus alkatrészek mellőzésével jóval olcsóbb lehetne, mint akár egy Eee 701.

Egy pusztába kiáltott szó

Százdolláros laptop? Húzzuk ki a laptop szót, írjunk helyette handheld PC-t! Készítsünk egy zsebbe csúsztatható szerkezetet, ami internetezés szempontjából jóval kényelmesebb, mint a PDA, de tudásban alulmarad egy netbook-kal szemben. Szedjük össze azokat a tulajdonságokat, amelyek vonzóak a két kategóriában, és gyúrjuk azokat egy készülékbe! Itt egy rövid lista, amely ugyan az én gondolataimat tükrözi, de szerintem életképes lenne:

• Villámgyorsan betöltődő, instant-on, Linux alapú operációs rendszer
• Nagyobb méretű (5-6"; kb. 800x480 pixel felbontás) érintőkijelző, teljes QWERTY billentyűzet, WiFi
• Könnyű, vékony ház
• Öt-hat óra működési idő

Ezt a szerkezetet szerintem olcsón el lehetne készíteni. Hogy aztán valóban olcsó lenne? Sajnos nem hiszem. A végső árat úgyis a piac mondaná meg, ahogy a százdolláros laptop esetében már meg is tette.

Internetes portfólió - első rész: a kezdetek

Ebben a sorozatban az online fotómegosztó oldalakat szeretném górcső alá venni egy gyakorló fotós szemszögéből. Megnézzük, hogy milyen lehetőségeink vannak, ha fotóinkat a nagyközönség szeme elé szeretnénk tárni, vagy tippeket szeretnénk kapni arról, hogy egy adott fotónkat hogyan tudnánk még joban elkészíteni. Végignézünk néhány nagyobb oldalt, hogy milyen lehetőségeink vannak, mire tudjuk használni, milyen előnyei, hátrányai vannak, mennyire kényelmes a használata. A lista természetesen nem kimerítő, és leginkább saját tapasztalatokon alapul.

A kezdetek

A fotózás, mint hobbi, igazán a digitális fényképezőgépek megjelenésével vált tömegsporttá. A digitális érzékelők megjelenésével a fotósok egy olyan eszközt kaptak a kezükbe, amivel jóval egyszerűbb, hatékonyabb és gyorsabb lett a kép elkészítése, mint az analóg korszakban. Ahogy az újdonság hatása elmúlt, megjelentek az egyre olcsóbb digitális fényképezőgépek, és manapság már olyan széles a termékskála, hogy jóformán mindenki megengedhet magának egy digitális fotómasinát, a húszezer forintos ultrakompaktoktól kezdve a több milliós stúdiógépekig bárki választhat a pénztárcájának és igényeinek megfelelő fényképezőgépet.
A digitális gépek olcsósága mellett a másik nagy előnyük, hogy azonnal a kezünkben van a kész kép, nem kell fizetni a kidolgozásért, nem kell napokat várni, míg a labor előhívja a tekercset és papírra nagyítja, nem kell azon izgulni, hogy sikerült-e a felvétel, hiszen azonnal visszanézhetjük, és ha nem tetszik, amit látunk, pár gombnyomással törölhetjük, és új képet készíthetünk. Ez a kényelem a fotózási szokások megváltozását is magával hozta, sokan ki merték próbálni a családi eseményeken túlmutató fotózást is, hiszen nincs anyagköltség, nem fogy ki a film, bátran kísérletezhettek a beállításokkal, képi hatásokkal és kompozíciókkal.
Ezzel egyidőben az Internet is átalakult, a statikus, bonyolult webhálóból egy barátságos, színes, mindenki számára elérhető média nőtt ki, majd a "webkettő" megjelenésével a tartalomszolgáltatás minősége is megváltozott. A világháló milliónyi felhasználója passzív befogadóból egyszerre tartalomszolgáltatóvá válhatott. Az internetes fórumokból és chatszobákból kicsíráztak a blogok, közösségi oldalak, a kép- és videómegosztó szolgáltatások, az azonos érdeklődésű netpolgárok valóban egymásra találhattak. A fotósok is sokat nyertek ezzel, hiszen az eddig csak családi, ismerősi körben mutogatott fényképeiket immáron bárkinek megmutathatják, nem számít, hogy a közönségük a szomszéd városban, vagy éppen a bolygó túloldalán lakik.

Folytatása következik!

"Profi" softbox felugró vakukhoz

Mindenki számára, aki fogott már a kezében fotómasinát, ismerős lehet a szituáció, amikor beltérben vagy kevés fényben fényképez, és a vaku éles, csúf árnyékot húz a fotózandó tárgy vagy személy köré. Arról nem is beszélve, hogy a megvilágítás is túl harsány, feltűnő lesz. Hogy ezt elkerüljük, a vaku fényét "szét kell szórnunk", azaz a vaku irányított fényét lágyabb, természetesebb szórt fénnyé kell alakítanunk. Erre a célra szolgál a softbox nevezetű szerkezet.

A softbox működési elve, hogy a vaku elé rakott átlátszatlan, de fényáteresztő anyagokkal "összekuszáljuk a rendezett fénysugarakat. A legegyszerűbb softbox egyetlen lapból áll, a fotóbarkáccsal foglalkozó oldalakon rengeteg ötletet találhatunk arra, hogy hogyan készíthetünk vakunkhoz ilyen felszerelést. Azonban, mint minden "legegyszerűbb" dolognak, ennek is vannak hátulütői. A legnagyobb probléma ezzel a megoldással, hogy a vaku fénye közvetlenül éri, így a közepe táján intenzívebb fényt ad, mint a szélek felé, tehát a vakufény pontszerű jellegét nem tünteti el maradéktalanul. Ezt a profibb stúdióvakuk esetében úgy oldják meg, hogy a vaku és a derítőlap közé még egy, vagy akár több réteget tesznek be, így arra a lapra, amely a tárgyat világítja, már eleve szórt fény jut, így sokkal "puhább" fényt ad. Mivel még ilyen többrétegű vakuelőtéttel nem nagyon találkotam a barkácslapokon, úgy döntöttem, hogy magam építek egyet. A szerkezet a végletekig egyszerű, és kis kézügyességgel bárki elkészítheti pár perc alatt, hiszen mindössze egy A4 méretű géppapírra és egy ollóra lesz szükség. De sokat beszéltem, vegyék hát át a szót a képek.

A prototípus

A tesztdarabot egy Olympus EVolt E-510 típusú digitális tükörreflexes fényképezőgépre szerkesztettem. Jól látható, hogy egy szép nagyméretű derítőlapból és egy második szórólapból áll, amelyet fülszerűen vágtam ki, és behajtottam a vaku elé.



A vázlatrajz



Jelmagyarázat:
A fekete vonal mentén vágni, a piros vonal mentén hajtani kell. A méretezés:

1: A fő derítőlap, a magassága akkora legyen, hogy kényelmesen rátámaszkodhasson az objektív elejére, és ne takarja el a vakut. A lap oldalarányához jó kiindulópont a gép által készített kép oldalaránya, tehát kompakt gépeknél és 4/3 rendszerű tükörreflexeknél minimum 4:3 legyen a szélesség és a hosszúság aránya, filmes gépeknél és nem négyharmados DSLR-eknél pedig 3:2.
2: A távtartó és a másodlagos derítőlap. Ennek a szakasznak a hosszát úgy kapjuk meg, hogy a vakutól számított kb. fél centiméterre legyen a segédlap hajtása, és a segédlap oldalai legalább feleakkorák legyenek, mint a fő derítőlap oldalai.
3: Ennek a résznek a hossza a vaku "hátának" a hosszától függ.
4: A rögzítőfül. Ha van a felpattanó vaku és a gép teste között elegendő nagyságú rés, akkor oda érdemes behajtani (és esetleg egy befőttesgumival rögzíteni), ha nincs, akkor a vakupapucsba érdemes csúsztatni, ez esetben viszont érdemes több réteget egymásra hajtogatni, hogy stabilan álljon a helyén.

Pár tesztkép:

1: A beépített vakuval, derítő nélkül készült fotó. Csúnya, erős árnyékok, durva csúcsfények, sőt, még az objektív árnyéka is látszik. A szeből érkező direkt világítás kissé lapossá, egydimenzióssá teszi a képet.



2: Az imént elkészített softboxszal készült kép, viszont a segédlapot nem hajtottam a vaku elé. Sokkal jobb az összhatás, az objektív árnyéka már egyáltalán nem látszódik a képen, viszont a csúcsfények még nem az igaziak.



3: mindkét derítőlap használatával készült kép. Plasztikus, lágy világítás, szép csúcsfények, a háttérnek használt papírlap derítő hatása is jobban érvényesül a képen.



A kis képekre kattintva megnézheted nagyobb méretben is. Érdemes megnyitni mindhárom képet külön lapon, és váltogatni közöttük, hogy szemléletesebb legyen a világítás változtatásának hatása a képre.

Irány a tábor

Na, miután végeztem a pakolászással, végre a táborba is elindulhattam. Természetesen a közös indulást már lekéstem, de semmi baj, sovány malac vágtában irány a Déli. Pont elcsíptem egy tatabányai vonatot, amely érkezésemtõl számított öt perc múlva indul. Kiderült, hogy kár volt a sietség, mert a vonat röpke húsz perc késéssel röppent ki a pályaudvarról. De gond egy szál se, egy gyönyörû Desiron ülök, légkondi által lehelt hûvösben, kényelmes (bár egyre kevésbé az) ülésben. Királynak érezhetem magam. Idõm mint a tenger, a várgesztesi busz hét elõtt pár perccel indul. Kelenföld. Lassan magam mögött hagyom a várost.

Átköltözés, Phase One

Ma sikeresen összeszedtem a cuccaimat, zacskókba/dobozokba/egyéb divájszokba helyeztem őket, majd megindult a nagy menetelés, hogy - egyelőre illegálisan - átköltözzek az A épületből a B épületben levő új szobába. Hogy miért illegális? Az ott lakók kicsit elhúzták a kiköltözést, mert hiába ma délután három a deadline, ők holnap hajnalban szeretnének távozni, amikor én már réges-rég a seniortáborban leszek. Semmi gond, tárgyalások útján eldöntöttük, hogy amíg ők kifele pakolnak, addig én befele pakolok, hogy mire vasárnap délután megérkezek, itt még megalhassak egy éjszakát, hétfő reggel átiratkozhassak az új szobába, utána elrohanhassak dolgozni, és este pedig áthordhassam két-három fordulóban a maradékot.

Egy kis megjegyzés: Kedves Gondnok néni! Nem kellenek a flegma megjegyzések, hogy ha ma nem tudok átköltözni, majd átköltözök hétfőn, mert abszolúte nem azért maradok fenn nyáron, mert ez a hobbim vagy mert nem szeretek otthon lenni, hanem azért, hogy dolgozzak. Egy nap kiesés még elmegy, két nap kiesés már majdnem tízezer forinttal kevesebb összeget jelent a számlámon jövő hó elején, és gondolom, abba nem igazán fogtok beleegyezni, ha a hülyeségeitek miatt bukott pénzt úgy forgatom vissza, hogy a tizennyolcezer forintos kollégiumi díj helyett csak nyolcezret fizetek júliusra.

De sebaj, jelenleg itt ülök a végletekig lebutított szobában, azzal a biztos tudattal, hogy a holmijaim nagyrésze már végleges helyén üldögél. Van egy számítógépem, egy kislámpám, egy ágyneműm meg egy váltás ruhám, ezeket hétfőn csak felkapom, és már vissza se nézek ebbe a szobába.

picsaweb

Valamelyik nap le akartam tölteni a Picasát, de abból sem akármelyiket, hanem a linuxosat. Jó, gugliba picasa beír, első linkre rákattint, Picasa letöltése... és hopp. Ez le akar tölteni egy exét.

Hey Google!
Ma már egy apró PHP kód által generált kis képecske is kiírja, hogy fel vagyok törve, reszkessek, és bizonyíték gyanánt bevillantja az IP címemet, operációs rendszeremet és a böngészőmet. Nektek sem lenne túl bonyolult megoldani, hogy ha le szeretném tölteni a Picasát (vagy tetszőleges, Linuxra is megírt holmitokat), akkor egy gyors check után egyből a megfelelő lapra ugorjon a böngésző, ne az legyen, hogy miután kudarcot vallok a windowsos verzió linuxra telepítésével, meg kelljen keresnem a jól elrejtett linuxos változatot.

Fotózás Linux alatt

Lassan közhelynek számít, hogy aki komolyabban el szeretne merülni a képszerkesztésben,. dokumentumszerkesztésben vagy a webdesignban, annak a Windowson kívül egyetlen választási lehetősége van: beruházni egy Macintoshba. Szerencsére az utóbbi időben már kezd megváltozni ez a helyzet, és harmadikként a Linuxokra fejlesztett szoftverek is felzárkóznak a mai igényekhez. Lássuk, hogy milyen lehetőségeik vannak azoknak, akik a nyílt forráskódú operációs rendszert szeretnék professzionális minőségű munkára használni.

Manapság a Linux eljutott arra a szintre, hogy a kezelése nem igényel több szakértelmet, mint a Windows vagy a Mac OS X. Egyszerű, grafikus felületű telepítővarázsló segítségével telepíthetjük fel számítógépünkre, szemet gyönyörködtető grafikus felület vár minket a rendszer feltelepítése után is, ráadásul a korábban szakértelmet és gyakorlatot igénylő műveleteket is legördülő menükbe és párbeszédablakokba rejtették, és még egy kernelfrissítést is el lehet végezni pár kattintással. A szoftverezettség tekintetében is nagy előrelépések történtek, ma már az átlagfelhasználó igényeit külön programok keresgélése nélkül is teljesen kielégíti egy összeszedettebb Linux-disztribúció. A fotósok, kiadványszerkesztők azonban nincsenek így elkényeztetve.

Köztudott, hogy az Adobe, mely a képszerkesztés és nyomdaipar ipari szabvánnyá nemesedett fájlformátumait és célszoftvereit biztosítja, nem tervezi a Photoshop és egyéb eszközök Linuxra portolását, ezért annak, aki ilyen programokat használna, alternatív megoldásokat kell keresnie. Erről szól ez a blogbejegyzés, amiben pár hasznos szoftvert mutatnék be a kedves Olvasónak.

Kezdésnek pár szoftver, ami hasznos lehet a nyílt forráskódú oprendszerek kedvelőinek:

A GIMP - Nagytudású fotószerkesztő szoftver, a Photoshop számos funkcióját kiváltja ez a remek, ingyenes program. Az Internetetn sokféle plugin elérhető hozzá, és a fellelhető leírások segítségével magunk is elkészíthetjük a nekünk szükséges beépülőket. Platformfüggetlen, Linuxon kívül Windowsra és Mac OS X-re is elérhető, a legtöbb mai Linux-disztribúciónál a rendszer telepítésekor ezt is feltelepíthetjük.
UFRaw - Önálló alkalmazásként és GIMP pluginként is elérhető ingyenes RAW szerkesztő szoftver. A legtöbb mai géptípust támogatja.
LightZone - Hatalmas tudással rendelkező RAW konverter és fotószerkesztő. A honlapról próbaváltozat elérhető, a teljes verzió ára 199.95 dollár.
Bibble - Nagytudású, szintén fizetős, de a LightZone-nál kedvezőbb árú (Bibble Pro - 129.95 dollár, Bibble Lite - 69.95 dollár) RAW konverter és fotóretusáló szoftver.

És egy hasznos link:

PhotoLinux - a Linuxot használó fotósok számára hasznos információkat rejtegető, angol nyelvű fórum.

A szoftverekért, illetve linkekért köszönet Szabcsinak, szedernek és bogdannak!

Szakmai előrelépés - második rész

Nemrég ismét dolgozó jómunkásember lettem, felvettek az Asus Magyarországhoz irodistának. Ez pozitív hatással van az anyagi helyzetemre, valamint az is külön pozitívum, hogy minden reggel legkésőbb nyolckor fel kell kelnem, ami egészen helyrebillentette az életritmusomat. Az utóbbi időben ugyanis egészen hozzászoktam az egyetemisták szokott napirendjéhez, ami abból áll, hogy délben felkelsz, aztán esetleg bemész valamilyen előadásra, vagy leülsz a gép elé, majd a nap fénypontja az este nyolc és tíz között kiszállított pizza, és akkor hajnali kettő-háromig lehet kockulni, de úgy általában olyan a közérzeted, mintha frissen mosott tudodmi lennél. Ennek vége, nyolckor kelés, éjfél körül fekvés, de legalább van kedvem dolgokat csinálni meg kreatívnak lenni, nem csak lógatom a seggem naphosszat.

A munkahelyről. Van mit csinálni, de abszolút nem az a kiszipolyozós fajta, mint amit két évig az Arvinnál megszoktam. Nem kell folyamatosan hétvégézni, nincs akkora felelősség, nincs tele a hely lelkibeteg munkamániásokkal, akik az agyadra mennek, egyszóval elég kellemes hely. Ráadásul kevesen vagyunk, családias hangulatban telnek a munkaórák, amibe ugyanúgy belefér egy hard deadlineos kimutatás összekínlódása meg egy új termékről szóló prezentáció fordítása, mint egy friss alaplap felélesztésekor az asztal körülállása, és szurkolás, hogy ne fagyjon le azonnal boot után a rendszer, vagy egy új csúcsnotebook vagy csúcs-PDA köré sereglés, és elismerő vagy épp becsmérlő megjegyzések kinyilatkoztatása.

És nem utolsósorban olyan a meló, ami tényleg érdekel. Frankó. :)

Könyvajánló: Bevezetés a mobilprogramozásba

Ez itt a reklám helye. A közelmúltban a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Automatizálási és Alkalmazott Informatikai Tanszékének szárnyai alatt megszületett egy könyv, mely a mobil szoftverfejlesztés csodálatos világába vezeti el az olvasót, és olyan nagyágyúk írták, akik többek között a SymTorrentet fejlesztették, amivel még Las Vegasba is kijutottak. (Mellesleg a szerzőhármas egyik tagja, Ekler Péter a kollégiumi szobatársam. :) ) Jelenleg még a közepén tartok, de már most kijelenthetem, hogy a könyv mestermunka. Bárki, akit érdekel a mobiltelefonok és PDA-k programozása, és van egy kis programozói ismerete, a könyvben található leírások és példaprogramok segítségével könnyen és gyorsan megismerkedhet a Python és a Java ME nyelvű programozással. A PDAMania.hu portálon olvasható bejegyzésemben részletesen írtam a könyvről, amely megtalálható a nagyobb könyvesboltok polcain, illetve az Interneten is megrendelhető.

Így is lehet: reCAPTCHA

Azt ugye mindenki tudja, mi fán terem a captcha. Aki mégsem, az se búsuljon, megpróbálom összefoglalni pár szóban: a captcha nem más, mint egy "fordított Turing-teszt", ahogy a születési neve is mutatja: Completely Automated Public Turing test to tell Computers and Humans Apart (kb.: Teljesen Automatikus, Publikus Turing teszt az Emberek és Számítógépek Megkülönböztetésére), és abban segít több vagy kevesebb sikerrel, hogy megakadályozza azt, hogy egy fórumra, blogrendszerbe, közösségi oldalra egy spammerprogram regisztráljon, hogy aztán a kéretlen reklámaival teleszemetelje azt.

Az eljárás nagyon egyszerű, a regisztrációkor, vagy a hozzászólás elküldése előtt kapunk egy kis feladatot, amit ember nagy valószínűséggel meg tud oldani, de egy korlátozott képességekkel rendelkező program már nem feltétlenül. Ez a feladat változatos lehet, az eltorzított betűkkel kiírt szöveget kell begépelnümk, esetleg megoldanunk azt a feladatot, hogy "hat meg tizenkettő" (ebben az esetben csak be kell gépelnünk, hogy "tizennyolc"), de olyannal is találkoztam már, ahol azokat a betűket kellett beírni, amelyen nem kiskutya, hanem kiscica üldögélt.

Általában tehát szemfárasztó, sokszor fölöslegesnek gondolt, de az esetek nagy részében hatákony procedúráról van szó, de egy kis csoport úgy gondolta, ezt akár hasznos célokra is fel lehet használni. A pennsylvaniai Carnegie Mellon egyetem számítástudományi karán született meg a reCAPTCHA project, amely, amellett, hogy ingyenesen kínál a weboldalunkba illeszthető captcha védelmet, az egyetem munkájához is nagyban hozzájárul. Lássuk, hogy mit is csinál ez a remek szolgáltatás!

Ha van otthon szkennered, akkor valószínűleg nem ismeretlen előtted az OCR kifejezés. Ez egy olyan algoritmus, amely a beszkennelt lapon található szöveg betűit a saját betűkészletéhez hasonlítja, így át tudja alakítani a szkennelt szöveget szövegszerkesztő programokkal megnyitható formátumba. A szoftver által használt algoritmus bonyolultságától függően az eredmény a lehangolóan silánytól a majdnem tökéletesig terjedhet, de még a legjobb OCR szoftver sem tudja száz százalékos biztonsággal konvertálni a szövegeket, így valakinek mindenképpen át kell olvasnia és korrektúráznia a kész dokumentumot. Ezt a feladatot helyezi közösségi alapokra a reCAPTCHA.

A világon becslések szerint naponta hatvanezer captchát "fejtenek meg" az internetezők. Egy átlagos újságcikk terjedelme ötszáz és kétezer szó között van. Gyors fejszámolás alapján tehát harminc és százhúsz cikknyi pusztába kiáltott szó hagyja el a világ billentyűzeteit nap mint nap. A reCAPTCA szolgáltatását használó weboldalak látogatói ezzel szemben az egyetem munkáját is segítik: az általuk kitöltött captcha két szót tartalmaz, mindkettőt egy könyvből szkennelték, majd kicsit átalakították, hogy az OCR-t használó spamrobotokat "kizárják a versenyből". A két szó közül az egyik jelentése ismert, tehát már korrektúrázott szóból származik, ha ezt jól begépelted, akkor a regisztrációd sikeres, illetve a hozzászólásod megjelenik az oldalon. A másik szóról azonban tudni kell, hogy az egyetemen használt OCR szoftvernek beletört a foga, és a rossz minőségű, szennyezett papírról beolvasott, vagy különleges betűtípussal nyomtatott szót nem tudta értelmezni. Ezt a szót is el kell olvasnod és be kell gépelned, majd a reCAPTCHA szervere abban az esetben, ha az ismert szót helyesn írtad (ebből azt gondolja, hogy a másik szó is helyes), továbbküldi az eredményeket az OCR szoftvernek, így az olvashatatlan szónak máris megvan a korrektúrája.

Remek és hasznos alkalmazása ez a captcha védelemnek. Ha a világon mindenki ezt használná, akkor hihetetlen mértékben felgyorsulna a könyvek digitalizálásának jelenleg elég időigényes feladata.

Szakmai előrelépés

Hála az egyik ottani topicban tett haragos kirohanásomnak, a PDAMánia szerkesztői felkértek, hogy karoljak fel egy méltatlanul mellőzött szeletét a kéziszámítógépek világának, és vezessek blogot a Palm kéziszámítógépekről és az azokra írt alkalmazásokról. Jó, mi? :)

Egy switcher kínjai, első epizód

PC-t és Macet egyszerre használni olyan, mintha havonta többször ide-oda utazgatnánk Magyarország és Anglia között, és mindkét helyen rákényszerülnénk arra, hogy autót vezessünk. Minden más helyen van, máshová kell nyúlni, másik sávban kell közlekedni, a különbség mindössze annyi, hogy számítógépes viszonylatban kevesebb a kiontott vér, bél, fájdalom és sértődés. Informatikushallgató lévén gyakrabban rá vagyok szorulva arra, hogy megfelelő infrastruktúra legyen az ujjaim alatt, mint egy épeszű ember. Hogy ne legyek elvágva a külvilágtól, és tudjam folytatni a házi feladataimat / munkáimat / egyéb projectjeimet akkor is, amikor a koliszoba meghitt melegétől és duruzsoló gépházaitól messze vagyok, kénytelen vagyok laptopot hurcibálni, ami jelen esetben egy aranyos Apple Powerbook G3 Pismo. Olcsó, régi, ám okos és sokoldalú, de van egy hátránya: minden máshol van rajta, mint az éveken át használt és megszokott DOS-os, majd windowsos gépeken. Bár magyar billentyűzetkiosztást használok, ezzel két probléma van: az egyik az, hogy az Apple által megálmodott magyar kiosztás egészen addig azonos a Microsoft-féle, és a Linuxok által is használt kiosztással, amíg le nem nyomjuk a Shift, illetve az Alt billentyűt. A másik pedig az, hogy a laptopon német billentyűzet vigyorog, úgyhogy a magyar karakterek elhelyezkedését jobb híján az emlékezetemből kell előhalászni. A kettőt kovácsoljuk egybe, és máris egy akkora katasztrófa tátongó szája előtt állunk, amit nem látott a világ az ősközösség felbomlása óta.

Erre az áldatlan helyzetre hoz gyógyírt az Ukelele nevű kis szoftver (teljes születési nevén az Unicode Keyboard Layout Editor for Mac OS X), mely segítségével szinte pillanatok alatt saját billentyűzetkiosztást készíthetünk magunknak. Fel, Macesek, tüntessük el a billentyűzeteinkről azokat a karaktereket, amelyeket legfeljebb minden második négyszázzal osztható szökőévben használunk, és barkácsoljunk helyettük olyan billentyűket, melyek valóban minket szolgálnak.

im in ur monitorz, lettin my writes read.

Az alapötlet: végy egy állatot, fotózd le, nyisd meg egy képszerkesztőben, írj rá egy jópofa szöveget, amit teletűzdelsz helyesírási hibákkal, internetes szlenggel és rövidítésekkel (Impact betűtípus preferált), majd a kész művet mentsd el és publikáld az Interneten.

Bár az interneten fellelhető humoros képgyűjteményekkel routert lehet rekeszteni, van egy oldal, ami csak a fenti típusú képeket gyűjti. Az I Can Has Cheezburger macskarajongóknak kötelező, de persze nem árt, ha alaposabb angol nyelvtudással érkezünk, hogy a humort kellőképpen értékelni tudjuk. Aranyostól fárasztóig mindenféle képet lelhetünk, melyeknek kizárólag állatok a főszereplői.

Egyes macskák és egyéb jószágok híresek lettek az idők folyamán, nem szabad említés nélkül hagynunk Ceiling Cat-et, Longcat-et, Monorail Cat-et vagy Owl O'rly-t sem. Ez az ismeretség gyakran visszaköszön más képekről is, így nem árt, ha mi is ismerjük őket, ha igazán meg akarjuk érteni ezt az internetes szubkultúrát és a humort, amit képviselnek.

Ha kellőképpen kikacagtuk magunkat, és affinitást érzünk hasonló jellegű művek megalkotásához, az oldalon található Lolcat Builder segítségével kiélhetjük alkotókedvünket. Tömérdek jószág képe között válogathatunk, de akár saját képet is feltölthetünk, a lol caption-t egyszerűen elhelyezhetjük rajta, a kész művet merevlemezre menthetjük, vagy ha úgy érezzük, egyedülállót alkottunk, akkor akár az oldalon is publikálhatjuk. Kezdők is bátran belevághatnak a címkézésbe, a website még gyorstalpaló tanfolyamot is tart az érdeklődőknek. A nagy sikerre való tekintettel sajtburger helyett már hot dogot is kérhetünk, az új oldalon a kutya a preferált állatfaj.

Tehát akkor ismét: macskások erre, kutyások erre, kthxbai!

Letölteni? Ingyen? Zenét? Jót?

Ha csak céltalanul kószálunk a weben, egyik linkről a másikra kattintva szökellünk, eljuthatunk olyan helyekre, ahova egyébként soha nem jutnánk el. A Web java címke alatt szeretném megosztani veletek azokat a webhelyeket, amelyekre kószálásaim során bukkantam, és jópofaságuk, összeszedett tartalmuk, szokatlanságuk vagy épp különlegességük miatt arra késztettek, hogy megtorpanjak egy kicsit, és elmerüljek abban a világban, melyet ezek a virtuális lapok tártak fel előttem.

Amióta világ a világ, de legalábbis azóta, mióta felbomlottak az ősközösségek, az ember mindig is nagy figyelmet fordított a saját tulajdona védelmére. Amíg többé-kevésbé kézzelfogható holmikról van szó, például egy kecskéről vagy egy kancsó borról, addig nincs is semmi probléma. Ha már kicsit bonyolultabb témáról, mint mondjuk egy pecsenye illata, a napfelkelte színei vagy éppen egy nóta dallama, akkor már nekiállhatunk a fejvakarásnak, mert ahány ember, annyiféle válasz van a szerző és a mű élvezője jogairól és kötelességeiről szóló kérdéseknek. Egészen addig, amíg nem jön valaki, akit nem érdekelnek a jogi hercehurcák, nem érdekli a jogdíj, őt csak a muzsika érdekli, és az, hogy aki szereti a zenéjét, az könnyen elérhesse szeretete tárgyát. Jonathan Coultonról van szó.

Coulton egy ízig vérig amerikai folk-rockzenész. Remek dallamaival és szellemes dalszövegeivel könnyen belopja magát az ember szívébe, és az csak hab a tortán, hogy dalait közzéteszi saját weboldalán, ahol bárki meghallgathatja őket. Ha megtetszik, akkor a dalok nagy részét ingyen és bérmentve, a többit pedig egyetlen dollárért cserébe merevlemezünkre, telefonunkra, MP3 lejátszónkra, szalagos magnetofonunkra, fényes fekete fonográfhengerre vagy udvari trubadúrunk nótáriumába rögzíthetjük. Az összes muzsikának megtekinthetjük a dalszövegét és gitárkottáját, így tábortűz mellett is felcsendíthetjük Coulton számunkra legkedvesebb dalait.

Coulton 1970 december elsején látta meg a napvilágot a Nagy Almában, ahogy lakói becézik New Yorkot. A Yale egyetemen végzett, tagja volt a Spizzwinks(?)-nek, a Yale híres kórusának. Jelenleg a Popular Science magazin "közreműködő trubadúrja" (contributing troubadour), és zenei vezetője a The Little Gray Book Lectures-nek. Ő a szerzője a Code Monkeys sorozat főcímdalának, és a Popular Science egy 2005-ös rendezvényére szerezte öt dalból álló, könnyed dalcsokrát, az Our Bodies, Ourselves, Our Cybernetic Arms-t, olyan népszerű nótákkal, mint például az I Feel Fantastic vagy a That Spells DNA. Thing A Week című kísérletében azt a feladatot tűzte ki maga elé, hogy egy teljes éven, azaz 52 héten át hetente ír egy dalt. A kísérlet célja amellett, hogy saját magának bebizonyította, hogy képes egyedülálló, kreatív műveket alkotni, miközben köti a határidő, az volt, hogy megvizsgálja, hogy az internet és a Creative Commons licensz lehetőségeit kihasználva van-e lehetősége egy művésznek hasznot húznia saját műveiből bármiféle kiadó közbeiktatása nélkül. A kísérlet, mely 2005 szeptember 16-tól 2006 szeptember 30-ig tartott, hatalmas sikert aratott.

Ha kedvet kaptunk ennek az egyedülállóan modern gondolkodású úriembernek a zenéjéhez, ide kattintva megtekinthetjük a blogját, és meghallgathatjuk a dalait. Dőljünk hátra a székben, vegyük hangosabbra a hangfalainkat, és lazítsunk. Jó szórakozást!

Palm Treo 680 - a hamis barát

Egyszer minden kütyübarát életében eljön az a pillanat, amikor megunja a zsebeit lehúzó készülékek garmadáját, a hozzájuk való töltők, szinkronkábelek és egyéb alkatrészek egyre kuszábbá váló rengetegét és azt, hogy lassan a lakás összes konnektorából lóg valamilyen kisebb-nagyobb, néha élénk, vakító LED-eket villogtató vagy éppen bumfordi, csúf hálózati csatlakozó, adapter vagy töltő. Ha ez a pillanat nem múlik el reggelig, vagy már sokadjára esünk hasra valamely szerkentyűnk kábelében, hamar megszületik az elhatározás, hogy mindent elajándékozzunk/eladjunk/kihajítsunk, és beszerezzünk egyetlen jószágot, ami mindent tud, ami mindenre jó, az Egy Kütyüt, amely Mind Felett. Jelen sorok írójának is hasonló járt a fejében, amikor minden holmiját eladogatva szert tett élete első, és eleddig utolsó PDA-telefon kombójára, egy Palm Treo 680 típusú kéziszámítógépre. Teltek múltak a hetek, és az örömbe egyre több üröm vegyült, ahogy kibuktak a készülék bosszantó hiányosságai.

Kijelző

Hát igen. Ha valamit el lehet mondani a készülék kijelzőjéről, az az, hogy apró. Igaz, hogy a prospektusok szinte hatalmas, 320x320 képpontos felbontással csábítgatnak minket, azt jótékonyan elhallgatják, hogy ez a rengeteg képpont egy mindössze négy postabélyeg méretű területre zsúfolódik össze. Meg kell hagyni, ez nem sokmindenre elég, például filmek lejátszásakor igencsak mereszteni kell a szemünket, hogy minden részletet kivehessünk, de még a PDF dokumentumoknál is problémás, hogy a kényelmes olvasáshoz nagyítani és görgetni kell a lapot.

Szoftverhibák

Másik nagy hátránya a telefonnak az operációs rendszere, mely kiforratlansága mellett számos egyéb bosszantó hibával borzolja a tulajdonosa idegeit. A Palm OS Garnet, mely arra lenne hivatott, hogy készülékünk csupasz hardverét élettel töltse fel, sok szempontból egyszerűen alkalmatlan a feladata ellátására. Elsősorban a multitaszking hiányát emelném ki. Könyörgöm, 2008-at írunk! Több, mint tíz éves operációs rendszerek kacagva multitaszkolnak. Ennek ellenére a szoftver rettenetesen instabil, egyszer annyira megadta magát, hogy csak az akku kivétele és visszarakása segített. A másik bosszantó hiba a szinte nem létező kompatibilitás. A telefonra kizárólag Palm OS-ra fejlesztett szoftvereket telepíthetünk, így le kell mondanunk a két másik konkurens rendszerre, a Windows Mobile-ra és a Symbian OS-ra fejlesztett tömérdek hasznos program használatáról.

Billentyűzet, kamera

Az emailek és SMS-ek szerelmeseinek kedvezve a Palm Inc. teljes QWERTY billentyűzettel látta el a készüléket. Erről egy szóban összefoglalva annyit érdemes megemlíteni, hogy pocsék. A készülék méreteiből adódik, hogy a vakon gépelést el lehet felejteni, sőt a tízujjas módszer helyett marad az egyujjas pötyögés a lehetetlenül apró és rossz nyomáspontú gomboknak köszönhetően. Pozitívum a billentyűk háttérvilágítása, ami azonban jelentősen csökkenti az amúgy sem túlságosan izmos készenléti időt.

A készüléken a modern idők kihívását követve megtaláljuk a mára már szinte elmaradhatatlan fényképezőgépet is. Itt azonban inkább teher, mint áldás, hiszen az apró szenzor és a gyenge minőségű lencse borzalmas képeket produkál még jó fényviszonyok között is. Ez érthetetlen, hiszen a készülék árának feléért már remek minőségű digitális fényképezőgépet vásárolhatunk, így semmi elfogadható indok nincs a beépített kamera gyenge teljesítményére.

Konklúzió

A Treo 680 sajnos hatalmas csalódás. Jobb hardverrel, jobb szoftverrel, drágábban teljesen más készüléket is ki lehetett volna hozni. Jobban jártam volna, ha inkább egy Nokia 1611-et vásárlok, a maradék pénzből meg elmegyek sörözni.

Jelen "teszt" mindössze egy paródia, a Gizmodo Asus Eee PC-ről írt véleményének kifigurázása. A Treo 680 összességében egy igen remek telefon, az írásomban szereplő "problémák" bár valósak, ám egy átlagos - és épeszű - embernek vajmi kevés gondot okoznak.

Üdv!

Ez az első bejegyzésem. Nem ígérem, hogy gyakran fogok írni, de ha lesz miről, akkor mindenképp. :)