Ha csak ezen múlik...

Hétfőn, ahogy jöttem vissza Pestre, egy nő mellettem kiteregette a lepedőméretű bulvárlapját, úgyhogy sikerült elkapnom egy ígéretes cikket, amelyből csak annyit láttam, hogy a gazdag, sikeres, precíz és pontos férfiak német kocsit választanak. Bazmeg, csak veszek már egy Trabantot, ha csak ezen múlik...

Zónázó vonat érkezik a hetedik vágányra

Volt idő, amikor a fényképészet a három változó triumvirátusában élt. Ez a három változó a következő volt: zársebesség, blende, filmérzékenység. Ezt a három értéket variálva kellett elérni egyetlen eredményt, azt az expozíciót, ami a 18%-os szürkét 18%-os szürkének exponálja a képen. A negyvenes években Ansel Adams egy mozdulattal rúgta fel ezt a szabályt, amikor megalkotta híres-hírhedt zónarendszerét, amely további változókat vezetett be az egyenletbe, viszont megadta azt a lehetőséget, hogy a fényképész az exponálás, filmhívás és nagyítás után pontosan azt a képet kapja, amit ott a helyszínen kigondolt. 

Adams korában ez elég egyszerűen kivitelezhető volt, hiszen a profi fényképészek nem tekercsfilmet használtak, hanem lapfilmre dolgoztak, ami megadta nekik azt a szabadságot, hogy minden egyes felvételt a témának megfelelő érzékenységű filmre fotózhattak, és csak egyetlen képre kellett koncentrálniuk, nem arra, hogy a tekercsre férő 12-36 darab kép ugyanazzal a hívással a lehető legjobb eredményt adja. A digitális korszakban már-már a lapfilm kényelmét és a benne rejlő lehetőségeket kapjuk, azzal a különbséggel, hogy a gépbe szerelt érzékelőlapka tulajdonságai - kontrasztátfogás (általános kontrasztátfogás és az árnyékos, illetve csúcsfényes területek kontrasztátfogása), érzékenység (a saját, erősítés nélküli érzékenység és az analóg erősítés utáni érzékenység) karakterisztikája és zaja, hosszú záridőknél a szenzor melegedése, a képfeldolgozó processzor jellegzetességei - adott, viszont minden képet egyedi módon kezelhetünk. Emiatt érdemes elgondolkodni azon, hogy az átlagoló fénymérés helyett az Adams-féle zónarendszert használjuk képeink komponálása során.

1. A hardver

Mit kell tudnia a gépünknek ahhoz, hogy sikeresen használhassuk a technikát? A legfontosabb dolgok a következőek:

• Fontos, hogy a gépünk képes legyen spot fénymérésre, ha nincsen külső fénymérőnk. A zónarendszer ugyanis nem a teljes kép fényviszonyaival dolgozik, hanem apró részletekkel, amelyeket csak spotmérővel mérhetünk ki pontosan. Ha külső fénymérőt használunk, akkor pár tesztképpel állítsuk egymáshoz a gépet és a fénymérőt. (Például ha ISO 100 érzékenységen a megfelelő expozíció a fénymérő által javasolt értékhez képest 0,3 Fé alulexponálással érhető el, akkor a fénymérőt használjuk 80-as érzékenységre állítva, így megkíméljük magunkat a fölösleges számolgatástól.)
• Mivel általában okosabbak vagyunk a gépekbe beépített szoftvereknél, amennyiben lehetőségünk van rá, RAW formátumban fotózzunk. Ezzel a kép "előhívását" teljesen a saját szájízünk szerint végezhetjük.
• Mivel a módszer során csúcsfényeket és árnyékokat fogunk mérni, viszont a gépekbe épített fénymérő az elé kerülő témát 18%-os szürkének fogja exponálni, így két dologra lesz szükségünk: AE lockra (a fénymérő által mért értékek rögzítése, ha erre nincs lehetőség, akkor a kép komponálása és a fókuszálás során ismét fényt mér a gép, és a gondosan belőtt értékek elvesznek), valamint expozíció-korrekcióra (hogy a kimért terület valóban abba a zónába essen, ahol a kész képen látni szeretnénk).

2. A zónák

Adams a világot tizenegy zónára osztotta. Ezek a zónák, és a hozzájuk kapcsolódó tudnivalók következnek most, Adams kommentjeivel. (Az ne tévesszen meg senkit, hogy színes példákat is a szürke árnyalataival ír le, mert bár Adams fekete-fehér anyagokra dolgozott, most mi is a fénymérő "fejével gondolkodunk", ami csak tónust lát, színt nem. A zónarendszer jól alkalmazható színes anyagra is.)

• 0. zóna: Tökéletes fekete. A statisztikai hibát leszámítva innen egyetlen használható foton sem jut az érzékelőre, a szenzor sötét zajától eltekintve semmilyen részlet, tónusátmenet nem látható.
• I. zóna: Minimális tónusátmenetek, részletek nélkül. Sötét részek, amelyek bár részei a képnek, nem szükséges, hogy textúrát is hordozzanak.
• II. zóna: Sötétszürke tónusok, sötét, de már kivehető részletek. A képünk legsötétebb része, ami már használható információt hordoz.
• III. zóna: Árnyékok. Szép sötét tónusátmenetek, jól kivehető részletekkel. A képünkön ebbe a zónába esnek az árnyékok.
• IV. zóna: Sötét-középszürke. Fehér emberek (Adams kifejezetten a kaukázusi rasszot említi) arcának árnyékos része, sötétzöld lombozat, tájképekbe komponált árnyékok.
• V. zóna: Középszürke. Kodak 18%-os szürkekártya. Sötétebb bőr árnyalata, sziklák, deszkák. Remekül elkülönülő részletek.
• VI. zóna: Gazdag középszürke. Árnyékok napsütötte havas tájon, kaukázusi arc napsütötte részei, homok, világos szikla.
• VII. zóna: Törtfehér vagy világosszürke. A legvilágosabb része a képnek, ahol jól kivehető részleteket szeretnénk látni. Nagyon fehér bőr, ősz haj, "esőverte-napszítta" régi fehér festés.
• VIII. zóna: Fehér. Kivehető, de nem szignifikáns részletek. Hó, becsillanások a fehér arcbőrön.
• IX. zóna: Tiszta fehér. Kivehető tónusátmenetek, részletek nélkül. Napsütötte hó, fényes fehér felületek.
• X. zóna: Részlettelen fehér, az érzékelődiódák "túlcsordulhatnak", a kép "kiég". Fényforrások, Nap, erős becsillanások.

3. A gyakorlat

Lássuk tehát, hogy ezt az elméletet hogyan ültethetjük át a gyakorlatba. Az első, és legfontosabb dolog, hogy felejtsük el azt a tanácsot, ami minden, kezdőknek szóló fotóiskolában olvasható, hogy mindenáron kerüljük el a kiégést (X. zóna) és a bebukást (0. zóna). Ez a tanács nagyon hasznos, amikor a mindennapi fotózás során, átlagoló fényméréssel fotózunk, hiszen így rögzíthetjük a legtöbb képi információt. A zónarendszer alkalmazásakor azonban nem célunk, hogy az egész kép megfelelően exponált legyen, kizárólag arra törekszünk, hogy a fotó témája hordozza a lehető legtöbb tónust és részletet. Ebben az esetben nem baj, ha a téma szempontjából lényegtelen részek bebuknak vagy kiégnek, majd az utómunka során foglalkozunk ezekkel a részekkel is, ha nagyon zavaróak lennének.

Másodszor, meg kell ismernünk a gépünk szenzorát, hogy az egyes zónák milyen kompenzációval érhetők el. Ezt házilag nagyon nehéz ellenőrizni, szerencsére azonban a gépünk típusát ismerve a szükséges információt megtalálhatjuk a gyártó által közölt adatlapon, vagy a nagyobb tesztoldalak (például a DPReview) által közölt tesztekben. Ennek mikéntjét és hasznát most a saját gépemen, egy Olympus Evolt E-510 típusú DSLR-en mutatom be.

A szükséges adatok megtalálása és értelmezése

A gépem DPReview által közölt tesztjének 19. oldalán található az a rész, amely a szenzor tónusátfogásával (angolul Dynamic Range) foglalkozik. Lássuk a képet, ahol más gyártók hasonló kategóriás vázaival vetik össze:

A kép több dologról árulkodik. Mielőtt ebbe belemennénk, pár szóban elmagyarázom a látottakat. A számok a DPReview által alkalmazott tesztmódszerben 0,3 Fé lépésközt jelentenek. Ez azt jelenti, hogy például a 23-as számmal jelzett árnyalatot úgy kapjuk meg, hogy a 20-as számú árnyalatot 1 Fé-vel alulexponáljuk. Három vonalat látunk mind a négy gép esetén. A szaggatott vonal az V. zónát, a szabványos középszürkét jelenti, a bal oldali vonal a 0. zónát, a jobb oldali pedig a X. zónát. Ebből már látszik is, hogy miért kell megismernünk a gépünket, hiszen jól látható, hogy ami az én gépemnél már a 0. zónába esik, tehát "bebukik", a Nikon D40x esetében még bőven használható tartomány. 

Miről is mesél nekünk a kép? Elsősorban a gépünk által használható tónustartományról, illetve a két véglet középszürkétől való eltéréséről. Ha megszámoljuk a tónusátmeneteket, láthatjuk, hogy a szenzor ISO 100 érzékenységen körülbelül 24 átmenetet lát a tesztábrából, ami 0,3-mal szorozva 7,2 Fé tónusátfogást jelent. Az is látható, hogy a középszürke az egész skálán jobbra van eltolva, tehát a sötét árnyalatokban sokkal nagyobb a játékterünk (kb. 4,5 Fé), mint a világosakban (kb. 2,7 Fé). Ez azt jelenti, hogy az expozíció beállításakor nagyobb figyelmet kell szentelnünk a kép világos részeire, mint a sötétekre. (A gyakorlat azt mutatja, hogy RAW feldolgozás során körülbelül egy Fé-nyi tartományt visszanyerhetünk a "kiégett" tartományból, ezt szem előtt tarthatjuk, de ne hagyatkozzunk rá teljes mértékben.) Másrészt, filmnél elfogadott volt a "mérj fényt az árnyékra, híváskor dolgozd ki a csúcsfényeket" elv, a fekete-fehér negatív működési elvéből adódóan. Digitális géppel fotózva ez a helyzet megfordul, a szenzorok jellegzetességei miatt a csúcsfényekre kell ügyelnünk, és később, az utómunka során nyerjük vissza a sötét részek tónusait.

Lépjünk tovább! Most már ismerjük a gépünk tónusviszonyait, ideje megállapítanunk a zónákat. Tizenegy részre kell osztanunk az ábrát, úgy, hogy a képen jelölt szaggatott vonal az 5. zónába essen, a 0. és X. zóna pedig a szenzor érzékelésén kívül eső tartományok.

Megvannak tehát a zónáink, már csak arra van szükség, hogy megállapítsuk, ezek milyen expozíció-kompenzációt igényelnek. Három értéket már ismerünk, ehhez kell igazítani a többit. Az E-510 esetében, ISO 100 érzékenység mellett ezek körülbelül így néznek ki (az expozíció-kompenzáció ezen a gépen -5 és +5 Fé között állítható, 0,3 Fé lépésközönként):

• 0. zóna: -5 Fé
• I. zóna: -4 Fé
• II. zóna: -3 Fé
• III. zóna: -2 Fé
• IV. zóna: -1 Fé
• V. zóna: 0 Fé
• VI. zóna: +1 Fé
• VII. zóna: +1,7 Fé
• VIII. zóna: +2,3 Fé
• IX. zóna: +2,7 Fé
• X. zóna: +3 Fé

Példa: Egy szobát akarunk fotózni, amit egy közepes méretű ablak világít be. Az ablakon egy szép mintázatú függöny van. Szeretnénk, ha a képen ez a mintázat is szépen látszana. "Zónanyelvre" lefordítva: az ablakot a VII. zónában szeretnénk viszontlátni. A gépet tehát +1,7 Fé expozíció-korrekcióra állítjuk, és a fénymérőt spotmérésre állítva a függönyre mérünk fényt. Ezután megkomponáljuk a képet (ne feledjük az AE Lockot használni, hiszen ha ismét fókuszálunk, a gép újra fényt mér a kép közepére, a végeredmény egy túlexponált kép lesz!), majd kattintunk. Otthon, a gépünk előtt ülve a kedvenc RAW feldolgozó szoftverünkkel, a gradációs görbék vagy a Shadows csúszka segítségével szépen visszanyerhetjük az alulexponált részekben a számunkra kellemes árnyalatot. (Megjegyzés: a Fotózás Linux alatt című bejegyzésemben ismertetett LightZone nevű szoftver a zónarendszerre épül, ott egyszerűen beállíthatjuk, melyik árnyalatot melyik zónában szeretnénk viszontlátni.)

Zónák egy jazzdobos portréján. Gisle Hannemyr fotója és magyarázata

Szobakép. ISO 100, 28 mm ekv., F4.0, 1/50 s, átlagoló fénymérés. Utómunka: Shadows 35%, Highlights 25%, Photo filter: 25% warming (85)

Szobakép. ISO 100, F5.6, 1/100 s, spot fénymérés az ablakra, +1,7 Fé expozíció-korrekció. Utómunka: Shadows 60%, világosítás gradációs görbével (input: 110, output: 137), Photo filter: 25% warming (85) 

4. Végszó

"Minek ez a bonyolult módszer, hiszen képszerkesztőben tetszőleges módosításokat eszközölhetünk egy olyan képen, ami többé-kevésbé jól van exponálva?" - merülhet fel bennünk a kérdés. Viszont jusson eszünkbe, hogy egy megfelelően elkészített nyersanyag kevés utómunkával törvényszerűen jobb végeredményhez vezet, mint egy hanyagul exponált, majd az utómunka során feljavított kép.

"Mi van a HDR technikával?" - A HDR technikával drasztikusan megnövelhetjük képünk kontrasztátfogását. Azonban erre is igaz az előző megállapítás, jó nyersanyag, jó kép. A belépőszintű és félprofi gépek sajnos a mai napig hordozzák a filmes örökséget, ahol az expozíciósorozat három, maximum egy Fé eltéréssel készített fotóból áll. Ez a filmes korszakban, a negatív nagyobb tűrőképessége miatt elegendő volt arra, hogy a fénymérés után a három felvételből egy többé-kevésbé jól exponált legyen, a HDR technikához azonban ez nem elég. Egyrészt több felvételre, másrészt nagyobb eltérésekre is szükség lehet. A zónarendszer használata ebben is segédkezet nyújthat, hiszen a saccolgatás helyett elkészíthetjük pontosan azokat a képeket, amikből később a HDR képet össze akarjuk rakni. Készíthetünk egy fotót, amin a III. zóna van rendesen kiexponálva, egyet, amin a IV. zóna, és így tovább. Ehhez azonban külső spotmérőre lesz szükségünk, hiszen az összes képnek ugyanazt a képkivágást kell mutatnia, így nem mozdíthatjuk el a gépet, hogy adott területre mérjünk fényt. Másrészt, vannak olyan esetek, amikor a HDR technológia használhatatlan (például ha mozgó témát fényképezünk).

Egyszerű stúdiós live view tükörreflexes és bridge gépekhez

A napokban éppen azon bosszankodtam, hogy az Olympus E-510 mellé adott távvezérlő szoftver, annak ellenére, hogy a gép live view üzemmódban képes egyből a CCD-ről "mintavételezni" az előnézeti képet, USB-n keresztül nem tud adni élőképet. Persze most nem arra gondolok, hogy 10 megapixeles, 30 kép/másodperc videót kellene rögzíteni, a célra bőven megfelelne egy kb. 640x480 képpont felbontású, 10 kép/mp frissítésű folyamatos előnézet. Stúdiókörülmények között, amikor úgyis számítógépre van kötve az apparát, ez igencsak megkönnyítené a fotós dolgát, hiszen komponálni mégiscsak kényelmesebb a monitoron, mint az állványra pakolt géphez rohangálni, és a keresőbe kukucskálva állítani be a gépet. Ekkor ugrott be egy ötlet, ami használható lenne minden olyan fényképezőgépen, amelynek van keresője, és cserélhető a szemkagylója. Sajnos megfelelő pótalkatrészek hiányában a teljes "berendezést" nem építettem meg, viszont bemutatom a kísérletemet, és szabad kezet adok a továbbgondolásra. :)

Az alapelv igen egyszerű. A saját szemem helyett egy webkamera segítségével kukucskálok a keresőbe. Manapság már fillérekért hozzájuthatunk valami jobb minőségű webkamerához, és az így kapott "live view" már használható egyszerűbb feladatokra.

Amire szükségünk lesz:

- Egy webkamera. Lehetőleg olyan, aminek kitekerhető a lencséje, ezzel ugyanis szépen be lehet állítani a fókuszt. Fixfókuszossal nem biztos, hogy érdemes foglalkozni, autofókuszosat meg csak emiatt nem éri meg venni.

Ez a kamera tökéletesen megfelel a kísérlethez. Komolyabb felhasználásra megfelelőbb lesz egy 1.3 megapixeles modell.

Dirib-darabjaira szedhető, de ami a legfontosabb, az "objektívet" a csavarmenet miatt nagyon precízen fókuszálhatjuk.

- Ha cserélhető szemkagylós fényképezőgépünk van, szükségünk lesz még egy szemkagylóra is. Ebből megfelelő a legolcsóbb kínai utángyártott modell is.

Alkatrészhiány miatt az eredeti szemkagylót használtam a kísérlethez, természetesen érdemes a legolcsóbb lehetőség után nézni.

Ha mindezek megvannak, akkor a webkamerát a szemkagylóhoz illesztve számítógépen keresztül beállítjuk a fókuszt, hogy a lehető legélesebb képet kapjuk. A másik fontos lépés, hogy beállítsuk a webkamera pozícióját, különben torzulhat a kereső képe, esetleg nem is látjuk majd az egészet. Ez után ráragaszhatjuk a keresőre a webcamet, és használhatjuk egészséggel. :)

Nézzük, hogy is működik a gyakorlatban!

A webkamera, ráragasztva a szemkagylóra. Lehet ezt szebben is! :)

Az apparátus a fényképezőgépen.

Amit a fényképezőgép látott...

...és amit a webkamera

Természetesen jobb felbontású és jobb minőségű kamerával a "felhasználói élmény" is jobb lesz, a Tesco gazdaságos Technika webkamerámtól (320x240, 10 fps) ennyi telt.

Jó barkácsolást!

Olcsó zsebbéli mindenes - netbookon innen, PDA-n túl

Egy ötlet

Nemrég világrengető újdonsággal lépett a világ elé a Celio: az okostelefonunkat laptoppá varázsoló kis szerkezettel. Az ötlet okos, a megvalósítás és a tálalás már nem annyira. Mit kapunk a hetvenezer forintért cserébe? Egy olyan gépet, amely önmagában életképtelen, képes viszont arra, hogy okostelefonunkkal USB kábelen vagy BT kapcsolaton keresztül párosítva ezzel a szerkezettel terelgessük kedvenc jószágunkat. A RedFly tehát végletekig lecsupaszítva egy Bluetooth külső billentyűzet és egy LCD kijelző összegyúrásával született eszköz, annyi pénzért, amennyiért már a legkisebb Eee PC-t is odaadják. Az ötlet tehát eleve úgy tűnik, hogy halva született, elég, ha csak a szépemlékű Palm Foleora gondolunk.

Egy halál, egy születés

De amikor olvastam a cikket, megmozdult bennem a kisördög: vajon nem lehetne ezt az ötletet kicsit továbbvinni, eldobni az okostelefontól való függőséget, és egy végletekig egyszerű internetes masinát létrehozni? A piacon a Jornada 720/728 és a NEC MobilePro 900 széria tündöklése óta egyetlen handheld PC sem jelent meg, bár elnézve a használtpiaci árakat, és azt, hogy a legtöbb meghirdetett HPC napok alatt gazdát cserél, igény bizony lenne rá.

Egy vízió

Nézzük meg, mi történik manapság a világban! Jönnek az egyre kisebb, energiatakarékosabb és gyorsabb mobil procik, a kifejezetten handheld környezetbe szánt processzorok is egyre gyorsabbak és okosabbak, a memóriaárak csökkennek, minden egyre kisebb lesz, okosabb, jobb, szebb. Ezt ki lehetne használni. Vegyünk egy marék chipet, amelyek papíron már elavultak, de valós teljesítményüket nézve még helytállnak a piacon! Valószínűleg nagy tételbe elég olcsón hozzájuthatunk ezekhez. Amire szükségünk lesz a RedFly adott hardvere mellé: egy processzor, pár megabájt ROM és RAM, és egy közepes teljesítményű WiFi rádió, egy SD kártyaolvasó és egy érintőpanel. Ezeket a rendszerbe forrasztgatva már lenne egy olyan platformunk, amire egy Splashtop-szerű, Linux alapú operációs rendszert kis csupaszítás és testreszabás után már fel tudunk erőszakolni. Mi lenne a végeredmény? Egy primitív internet tablet, amely egy handheld PC minden jó tulajdonságát magában hordozná, kezelhetőbb lenne, mint egy PDA, de bizonyos kritikus alkatrészek mellőzésével jóval olcsóbb lehetne, mint akár egy Eee 701.

Egy pusztába kiáltott szó

Százdolláros laptop? Húzzuk ki a laptop szót, írjunk helyette handheld PC-t! Készítsünk egy zsebbe csúsztatható szerkezetet, ami internetezés szempontjából jóval kényelmesebb, mint a PDA, de tudásban alulmarad egy netbook-kal szemben. Szedjük össze azokat a tulajdonságokat, amelyek vonzóak a két kategóriában, és gyúrjuk azokat egy készülékbe! Itt egy rövid lista, amely ugyan az én gondolataimat tükrözi, de szerintem életképes lenne:

• Villámgyorsan betöltődő, instant-on, Linux alapú operációs rendszer
• Nagyobb méretű (5-6"; kb. 800x480 pixel felbontás) érintőkijelző, teljes QWERTY billentyűzet, WiFi
• Könnyű, vékony ház
• Öt-hat óra működési idő

Ezt a szerkezetet szerintem olcsón el lehetne készíteni. Hogy aztán valóban olcsó lenne? Sajnos nem hiszem. A végső árat úgyis a piac mondaná meg, ahogy a százdolláros laptop esetében már meg is tette.

Internetes portfólió - első rész: a kezdetek

Ebben a sorozatban az online fotómegosztó oldalakat szeretném górcső alá venni egy gyakorló fotós szemszögéből. Megnézzük, hogy milyen lehetőségeink vannak, ha fotóinkat a nagyközönség szeme elé szeretnénk tárni, vagy tippeket szeretnénk kapni arról, hogy egy adott fotónkat hogyan tudnánk még joban elkészíteni. Végignézünk néhány nagyobb oldalt, hogy milyen lehetőségeink vannak, mire tudjuk használni, milyen előnyei, hátrányai vannak, mennyire kényelmes a használata. A lista természetesen nem kimerítő, és leginkább saját tapasztalatokon alapul.

A kezdetek

A fotózás, mint hobbi, igazán a digitális fényképezőgépek megjelenésével vált tömegsporttá. A digitális érzékelők megjelenésével a fotósok egy olyan eszközt kaptak a kezükbe, amivel jóval egyszerűbb, hatékonyabb és gyorsabb lett a kép elkészítése, mint az analóg korszakban. Ahogy az újdonság hatása elmúlt, megjelentek az egyre olcsóbb digitális fényképezőgépek, és manapság már olyan széles a termékskála, hogy jóformán mindenki megengedhet magának egy digitális fotómasinát, a húszezer forintos ultrakompaktoktól kezdve a több milliós stúdiógépekig bárki választhat a pénztárcájának és igényeinek megfelelő fényképezőgépet.
A digitális gépek olcsósága mellett a másik nagy előnyük, hogy azonnal a kezünkben van a kész kép, nem kell fizetni a kidolgozásért, nem kell napokat várni, míg a labor előhívja a tekercset és papírra nagyítja, nem kell azon izgulni, hogy sikerült-e a felvétel, hiszen azonnal visszanézhetjük, és ha nem tetszik, amit látunk, pár gombnyomással törölhetjük, és új képet készíthetünk. Ez a kényelem a fotózási szokások megváltozását is magával hozta, sokan ki merték próbálni a családi eseményeken túlmutató fotózást is, hiszen nincs anyagköltség, nem fogy ki a film, bátran kísérletezhettek a beállításokkal, képi hatásokkal és kompozíciókkal.
Ezzel egyidőben az Internet is átalakult, a statikus, bonyolult webhálóból egy barátságos, színes, mindenki számára elérhető média nőtt ki, majd a "webkettő" megjelenésével a tartalomszolgáltatás minősége is megváltozott. A világháló milliónyi felhasználója passzív befogadóból egyszerre tartalomszolgáltatóvá válhatott. Az internetes fórumokból és chatszobákból kicsíráztak a blogok, közösségi oldalak, a kép- és videómegosztó szolgáltatások, az azonos érdeklődésű netpolgárok valóban egymásra találhattak. A fotósok is sokat nyertek ezzel, hiszen az eddig csak családi, ismerősi körben mutogatott fényképeiket immáron bárkinek megmutathatják, nem számít, hogy a közönségük a szomszéd városban, vagy éppen a bolygó túloldalán lakik.

Folytatása következik!

"Profi" softbox felugró vakukhoz

Mindenki számára, aki fogott már a kezében fotómasinát, ismerős lehet a szituáció, amikor beltérben vagy kevés fényben fényképez, és a vaku éles, csúf árnyékot húz a fotózandó tárgy vagy személy köré. Arról nem is beszélve, hogy a megvilágítás is túl harsány, feltűnő lesz. Hogy ezt elkerüljük, a vaku fényét "szét kell szórnunk", azaz a vaku irányított fényét lágyabb, természetesebb szórt fénnyé kell alakítanunk. Erre a célra szolgál a softbox nevezetű szerkezet.

A softbox működési elve, hogy a vaku elé rakott átlátszatlan, de fényáteresztő anyagokkal "összekuszáljuk a rendezett fénysugarakat. A legegyszerűbb softbox egyetlen lapból áll, a fotóbarkáccsal foglalkozó oldalakon rengeteg ötletet találhatunk arra, hogy hogyan készíthetünk vakunkhoz ilyen felszerelést. Azonban, mint minden "legegyszerűbb" dolognak, ennek is vannak hátulütői. A legnagyobb probléma ezzel a megoldással, hogy a vaku fénye közvetlenül éri, így a közepe táján intenzívebb fényt ad, mint a szélek felé, tehát a vakufény pontszerű jellegét nem tünteti el maradéktalanul. Ezt a profibb stúdióvakuk esetében úgy oldják meg, hogy a vaku és a derítőlap közé még egy, vagy akár több réteget tesznek be, így arra a lapra, amely a tárgyat világítja, már eleve szórt fény jut, így sokkal "puhább" fényt ad. Mivel még ilyen többrétegű vakuelőtéttel nem nagyon találkotam a barkácslapokon, úgy döntöttem, hogy magam építek egyet. A szerkezet a végletekig egyszerű, és kis kézügyességgel bárki elkészítheti pár perc alatt, hiszen mindössze egy A4 méretű géppapírra és egy ollóra lesz szükség. De sokat beszéltem, vegyék hát át a szót a képek.

A prototípus

A tesztdarabot egy Olympus EVolt E-510 típusú digitális tükörreflexes fényképezőgépre szerkesztettem. Jól látható, hogy egy szép nagyméretű derítőlapból és egy második szórólapból áll, amelyet fülszerűen vágtam ki, és behajtottam a vaku elé.



A vázlatrajz



Jelmagyarázat:
A fekete vonal mentén vágni, a piros vonal mentén hajtani kell. A méretezés:

1: A fő derítőlap, a magassága akkora legyen, hogy kényelmesen rátámaszkodhasson az objektív elejére, és ne takarja el a vakut. A lap oldalarányához jó kiindulópont a gép által készített kép oldalaránya, tehát kompakt gépeknél és 4/3 rendszerű tükörreflexeknél minimum 4:3 legyen a szélesség és a hosszúság aránya, filmes gépeknél és nem négyharmados DSLR-eknél pedig 3:2.
2: A távtartó és a másodlagos derítőlap. Ennek a szakasznak a hosszát úgy kapjuk meg, hogy a vakutól számított kb. fél centiméterre legyen a segédlap hajtása, és a segédlap oldalai legalább feleakkorák legyenek, mint a fő derítőlap oldalai.
3: Ennek a résznek a hossza a vaku "hátának" a hosszától függ.
4: A rögzítőfül. Ha van a felpattanó vaku és a gép teste között elegendő nagyságú rés, akkor oda érdemes behajtani (és esetleg egy befőttesgumival rögzíteni), ha nincs, akkor a vakupapucsba érdemes csúsztatni, ez esetben viszont érdemes több réteget egymásra hajtogatni, hogy stabilan álljon a helyén.

Pár tesztkép:

1: A beépített vakuval, derítő nélkül készült fotó. Csúnya, erős árnyékok, durva csúcsfények, sőt, még az objektív árnyéka is látszik. A szeből érkező direkt világítás kissé lapossá, egydimenzióssá teszi a képet.



2: Az imént elkészített softboxszal készült kép, viszont a segédlapot nem hajtottam a vaku elé. Sokkal jobb az összhatás, az objektív árnyéka már egyáltalán nem látszódik a képen, viszont a csúcsfények még nem az igaziak.



3: mindkét derítőlap használatával készült kép. Plasztikus, lágy világítás, szép csúcsfények, a háttérnek használt papírlap derítő hatása is jobban érvényesül a képen.



A kis képekre kattintva megnézheted nagyobb méretben is. Érdemes megnyitni mindhárom képet külön lapon, és váltogatni közöttük, hogy szemléletesebb legyen a világítás változtatásának hatása a képre.

Irány a tábor

Na, miután végeztem a pakolászással, végre a táborba is elindulhattam. Természetesen a közös indulást már lekéstem, de semmi baj, sovány malac vágtában irány a Déli. Pont elcsíptem egy tatabányai vonatot, amely érkezésemtõl számított öt perc múlva indul. Kiderült, hogy kár volt a sietség, mert a vonat röpke húsz perc késéssel röppent ki a pályaudvarról. De gond egy szál se, egy gyönyörû Desiron ülök, légkondi által lehelt hûvösben, kényelmes (bár egyre kevésbé az) ülésben. Királynak érezhetem magam. Idõm mint a tenger, a várgesztesi busz hét elõtt pár perccel indul. Kelenföld. Lassan magam mögött hagyom a várost.