"Profi" softbox felugró vakukhoz

Mindenki számára, aki fogott már a kezében fotómasinát, ismerős lehet a szituáció, amikor beltérben vagy kevés fényben fényképez, és a vaku éles, csúf árnyékot húz a fotózandó tárgy vagy személy köré. Arról nem is beszélve, hogy a megvilágítás is túl harsány, feltűnő lesz. Hogy ezt elkerüljük, a vaku fényét "szét kell szórnunk", azaz a vaku irányított fényét lágyabb, természetesebb szórt fénnyé kell alakítanunk. Erre a célra szolgál a softbox nevezetű szerkezet.

A softbox működési elve, hogy a vaku elé rakott átlátszatlan, de fényáteresztő anyagokkal "összekuszáljuk a rendezett fénysugarakat. A legegyszerűbb softbox egyetlen lapból áll, a fotóbarkáccsal foglalkozó oldalakon rengeteg ötletet találhatunk arra, hogy hogyan készíthetünk vakunkhoz ilyen felszerelést. Azonban, mint minden "legegyszerűbb" dolognak, ennek is vannak hátulütői. A legnagyobb probléma ezzel a megoldással, hogy a vaku fénye közvetlenül éri, így a közepe táján intenzívebb fényt ad, mint a szélek felé, tehát a vakufény pontszerű jellegét nem tünteti el maradéktalanul. Ezt a profibb stúdióvakuk esetében úgy oldják meg, hogy a vaku és a derítőlap közé még egy, vagy akár több réteget tesznek be, így arra a lapra, amely a tárgyat világítja, már eleve szórt fény jut, így sokkal "puhább" fényt ad. Mivel még ilyen többrétegű vakuelőtéttel nem nagyon találkotam a barkácslapokon, úgy döntöttem, hogy magam építek egyet. A szerkezet a végletekig egyszerű, és kis kézügyességgel bárki elkészítheti pár perc alatt, hiszen mindössze egy A4 méretű géppapírra és egy ollóra lesz szükség. De sokat beszéltem, vegyék hát át a szót a képek.

A prototípus

A tesztdarabot egy Olympus EVolt E-510 típusú digitális tükörreflexes fényképezőgépre szerkesztettem. Jól látható, hogy egy szép nagyméretű derítőlapból és egy második szórólapból áll, amelyet fülszerűen vágtam ki, és behajtottam a vaku elé.



A vázlatrajz



Jelmagyarázat:
A fekete vonal mentén vágni, a piros vonal mentén hajtani kell. A méretezés:

1: A fő derítőlap, a magassága akkora legyen, hogy kényelmesen rátámaszkodhasson az objektív elejére, és ne takarja el a vakut. A lap oldalarányához jó kiindulópont a gép által készített kép oldalaránya, tehát kompakt gépeknél és 4/3 rendszerű tükörreflexeknél minimum 4:3 legyen a szélesség és a hosszúság aránya, filmes gépeknél és nem négyharmados DSLR-eknél pedig 3:2.
2: A távtartó és a másodlagos derítőlap. Ennek a szakasznak a hosszát úgy kapjuk meg, hogy a vakutól számított kb. fél centiméterre legyen a segédlap hajtása, és a segédlap oldalai legalább feleakkorák legyenek, mint a fő derítőlap oldalai.
3: Ennek a résznek a hossza a vaku "hátának" a hosszától függ.
4: A rögzítőfül. Ha van a felpattanó vaku és a gép teste között elegendő nagyságú rés, akkor oda érdemes behajtani (és esetleg egy befőttesgumival rögzíteni), ha nincs, akkor a vakupapucsba érdemes csúsztatni, ez esetben viszont érdemes több réteget egymásra hajtogatni, hogy stabilan álljon a helyén.

Pár tesztkép:

1: A beépített vakuval, derítő nélkül készült fotó. Csúnya, erős árnyékok, durva csúcsfények, sőt, még az objektív árnyéka is látszik. A szeből érkező direkt világítás kissé lapossá, egydimenzióssá teszi a képet.



2: Az imént elkészített softboxszal készült kép, viszont a segédlapot nem hajtottam a vaku elé. Sokkal jobb az összhatás, az objektív árnyéka már egyáltalán nem látszódik a képen, viszont a csúcsfények még nem az igaziak.



3: mindkét derítőlap használatával készült kép. Plasztikus, lágy világítás, szép csúcsfények, a háttérnek használt papírlap derítő hatása is jobban érvényesül a képen.



A kis képekre kattintva megnézheted nagyobb méretben is. Érdemes megnyitni mindhárom képet külön lapon, és váltogatni közöttük, hogy szemléletesebb legyen a világítás változtatásának hatása a képre.