Ha csak ezen múlik...

Hétfőn, ahogy jöttem vissza Pestre, egy nő mellettem kiteregette a lepedőméretű bulvárlapját, úgyhogy sikerült elkapnom egy ígéretes cikket, amelyből csak annyit láttam, hogy a gazdag, sikeres, precíz és pontos férfiak német kocsit választanak. Bazmeg, csak veszek már egy Trabantot, ha csak ezen múlik...

Zónázó vonat érkezik a hetedik vágányra

Volt idő, amikor a fényképészet a három változó triumvirátusában élt. Ez a három változó a következő volt: zársebesség, blende, filmérzékenység. Ezt a három értéket variálva kellett elérni egyetlen eredményt, azt az expozíciót, ami a 18%-os szürkét 18%-os szürkének exponálja a képen. A negyvenes években Ansel Adams egy mozdulattal rúgta fel ezt a szabályt, amikor megalkotta híres-hírhedt zónarendszerét, amely további változókat vezetett be az egyenletbe, viszont megadta azt a lehetőséget, hogy a fényképész az exponálás, filmhívás és nagyítás után pontosan azt a képet kapja, amit ott a helyszínen kigondolt. 

Adams korában ez elég egyszerűen kivitelezhető volt, hiszen a profi fényképészek nem tekercsfilmet használtak, hanem lapfilmre dolgoztak, ami megadta nekik azt a szabadságot, hogy minden egyes felvételt a témának megfelelő érzékenységű filmre fotózhattak, és csak egyetlen képre kellett koncentrálniuk, nem arra, hogy a tekercsre férő 12-36 darab kép ugyanazzal a hívással a lehető legjobb eredményt adja. A digitális korszakban már-már a lapfilm kényelmét és a benne rejlő lehetőségeket kapjuk, azzal a különbséggel, hogy a gépbe szerelt érzékelőlapka tulajdonságai - kontrasztátfogás (általános kontrasztátfogás és az árnyékos, illetve csúcsfényes területek kontrasztátfogása), érzékenység (a saját, erősítés nélküli érzékenység és az analóg erősítés utáni érzékenység) karakterisztikája és zaja, hosszú záridőknél a szenzor melegedése, a képfeldolgozó processzor jellegzetességei - adott, viszont minden képet egyedi módon kezelhetünk. Emiatt érdemes elgondolkodni azon, hogy az átlagoló fénymérés helyett az Adams-féle zónarendszert használjuk képeink komponálása során.

1. A hardver

Mit kell tudnia a gépünknek ahhoz, hogy sikeresen használhassuk a technikát? A legfontosabb dolgok a következőek:

• Fontos, hogy a gépünk képes legyen spot fénymérésre, ha nincsen külső fénymérőnk. A zónarendszer ugyanis nem a teljes kép fényviszonyaival dolgozik, hanem apró részletekkel, amelyeket csak spotmérővel mérhetünk ki pontosan. Ha külső fénymérőt használunk, akkor pár tesztképpel állítsuk egymáshoz a gépet és a fénymérőt. (Például ha ISO 100 érzékenységen a megfelelő expozíció a fénymérő által javasolt értékhez képest 0,3 Fé alulexponálással érhető el, akkor a fénymérőt használjuk 80-as érzékenységre állítva, így megkíméljük magunkat a fölösleges számolgatástól.)
• Mivel általában okosabbak vagyunk a gépekbe beépített szoftvereknél, amennyiben lehetőségünk van rá, RAW formátumban fotózzunk. Ezzel a kép "előhívását" teljesen a saját szájízünk szerint végezhetjük.
• Mivel a módszer során csúcsfényeket és árnyékokat fogunk mérni, viszont a gépekbe épített fénymérő az elé kerülő témát 18%-os szürkének fogja exponálni, így két dologra lesz szükségünk: AE lockra (a fénymérő által mért értékek rögzítése, ha erre nincs lehetőség, akkor a kép komponálása és a fókuszálás során ismét fényt mér a gép, és a gondosan belőtt értékek elvesznek), valamint expozíció-korrekcióra (hogy a kimért terület valóban abba a zónába essen, ahol a kész képen látni szeretnénk).

2. A zónák

Adams a világot tizenegy zónára osztotta. Ezek a zónák, és a hozzájuk kapcsolódó tudnivalók következnek most, Adams kommentjeivel. (Az ne tévesszen meg senkit, hogy színes példákat is a szürke árnyalataival ír le, mert bár Adams fekete-fehér anyagokra dolgozott, most mi is a fénymérő "fejével gondolkodunk", ami csak tónust lát, színt nem. A zónarendszer jól alkalmazható színes anyagra is.)

• 0. zóna: Tökéletes fekete. A statisztikai hibát leszámítva innen egyetlen használható foton sem jut az érzékelőre, a szenzor sötét zajától eltekintve semmilyen részlet, tónusátmenet nem látható.
• I. zóna: Minimális tónusátmenetek, részletek nélkül. Sötét részek, amelyek bár részei a képnek, nem szükséges, hogy textúrát is hordozzanak.
• II. zóna: Sötétszürke tónusok, sötét, de már kivehető részletek. A képünk legsötétebb része, ami már használható információt hordoz.
• III. zóna: Árnyékok. Szép sötét tónusátmenetek, jól kivehető részletekkel. A képünkön ebbe a zónába esnek az árnyékok.
• IV. zóna: Sötét-középszürke. Fehér emberek (Adams kifejezetten a kaukázusi rasszot említi) arcának árnyékos része, sötétzöld lombozat, tájképekbe komponált árnyékok.
• V. zóna: Középszürke. Kodak 18%-os szürkekártya. Sötétebb bőr árnyalata, sziklák, deszkák. Remekül elkülönülő részletek.
• VI. zóna: Gazdag középszürke. Árnyékok napsütötte havas tájon, kaukázusi arc napsütötte részei, homok, világos szikla.
• VII. zóna: Törtfehér vagy világosszürke. A legvilágosabb része a képnek, ahol jól kivehető részleteket szeretnénk látni. Nagyon fehér bőr, ősz haj, "esőverte-napszítta" régi fehér festés.
• VIII. zóna: Fehér. Kivehető, de nem szignifikáns részletek. Hó, becsillanások a fehér arcbőrön.
• IX. zóna: Tiszta fehér. Kivehető tónusátmenetek, részletek nélkül. Napsütötte hó, fényes fehér felületek.
• X. zóna: Részlettelen fehér, az érzékelődiódák "túlcsordulhatnak", a kép "kiég". Fényforrások, Nap, erős becsillanások.

3. A gyakorlat

Lássuk tehát, hogy ezt az elméletet hogyan ültethetjük át a gyakorlatba. Az első, és legfontosabb dolog, hogy felejtsük el azt a tanácsot, ami minden, kezdőknek szóló fotóiskolában olvasható, hogy mindenáron kerüljük el a kiégést (X. zóna) és a bebukást (0. zóna). Ez a tanács nagyon hasznos, amikor a mindennapi fotózás során, átlagoló fényméréssel fotózunk, hiszen így rögzíthetjük a legtöbb képi információt. A zónarendszer alkalmazásakor azonban nem célunk, hogy az egész kép megfelelően exponált legyen, kizárólag arra törekszünk, hogy a fotó témája hordozza a lehető legtöbb tónust és részletet. Ebben az esetben nem baj, ha a téma szempontjából lényegtelen részek bebuknak vagy kiégnek, majd az utómunka során foglalkozunk ezekkel a részekkel is, ha nagyon zavaróak lennének.

Másodszor, meg kell ismernünk a gépünk szenzorát, hogy az egyes zónák milyen kompenzációval érhetők el. Ezt házilag nagyon nehéz ellenőrizni, szerencsére azonban a gépünk típusát ismerve a szükséges információt megtalálhatjuk a gyártó által közölt adatlapon, vagy a nagyobb tesztoldalak (például a DPReview) által közölt tesztekben. Ennek mikéntjét és hasznát most a saját gépemen, egy Olympus Evolt E-510 típusú DSLR-en mutatom be.

A szükséges adatok megtalálása és értelmezése

A gépem DPReview által közölt tesztjének 19. oldalán található az a rész, amely a szenzor tónusátfogásával (angolul Dynamic Range) foglalkozik. Lássuk a képet, ahol más gyártók hasonló kategóriás vázaival vetik össze:

A kép több dologról árulkodik. Mielőtt ebbe belemennénk, pár szóban elmagyarázom a látottakat. A számok a DPReview által alkalmazott tesztmódszerben 0,3 Fé lépésközt jelentenek. Ez azt jelenti, hogy például a 23-as számmal jelzett árnyalatot úgy kapjuk meg, hogy a 20-as számú árnyalatot 1 Fé-vel alulexponáljuk. Három vonalat látunk mind a négy gép esetén. A szaggatott vonal az V. zónát, a szabványos középszürkét jelenti, a bal oldali vonal a 0. zónát, a jobb oldali pedig a X. zónát. Ebből már látszik is, hogy miért kell megismernünk a gépünket, hiszen jól látható, hogy ami az én gépemnél már a 0. zónába esik, tehát "bebukik", a Nikon D40x esetében még bőven használható tartomány. 

Miről is mesél nekünk a kép? Elsősorban a gépünk által használható tónustartományról, illetve a két véglet középszürkétől való eltéréséről. Ha megszámoljuk a tónusátmeneteket, láthatjuk, hogy a szenzor ISO 100 érzékenységen körülbelül 24 átmenetet lát a tesztábrából, ami 0,3-mal szorozva 7,2 Fé tónusátfogást jelent. Az is látható, hogy a középszürke az egész skálán jobbra van eltolva, tehát a sötét árnyalatokban sokkal nagyobb a játékterünk (kb. 4,5 Fé), mint a világosakban (kb. 2,7 Fé). Ez azt jelenti, hogy az expozíció beállításakor nagyobb figyelmet kell szentelnünk a kép világos részeire, mint a sötétekre. (A gyakorlat azt mutatja, hogy RAW feldolgozás során körülbelül egy Fé-nyi tartományt visszanyerhetünk a "kiégett" tartományból, ezt szem előtt tarthatjuk, de ne hagyatkozzunk rá teljes mértékben.) Másrészt, filmnél elfogadott volt a "mérj fényt az árnyékra, híváskor dolgozd ki a csúcsfényeket" elv, a fekete-fehér negatív működési elvéből adódóan. Digitális géppel fotózva ez a helyzet megfordul, a szenzorok jellegzetességei miatt a csúcsfényekre kell ügyelnünk, és később, az utómunka során nyerjük vissza a sötét részek tónusait.

Lépjünk tovább! Most már ismerjük a gépünk tónusviszonyait, ideje megállapítanunk a zónákat. Tizenegy részre kell osztanunk az ábrát, úgy, hogy a képen jelölt szaggatott vonal az 5. zónába essen, a 0. és X. zóna pedig a szenzor érzékelésén kívül eső tartományok.

Megvannak tehát a zónáink, már csak arra van szükség, hogy megállapítsuk, ezek milyen expozíció-kompenzációt igényelnek. Három értéket már ismerünk, ehhez kell igazítani a többit. Az E-510 esetében, ISO 100 érzékenység mellett ezek körülbelül így néznek ki (az expozíció-kompenzáció ezen a gépen -5 és +5 Fé között állítható, 0,3 Fé lépésközönként):

• 0. zóna: -5 Fé
• I. zóna: -4 Fé
• II. zóna: -3 Fé
• III. zóna: -2 Fé
• IV. zóna: -1 Fé
• V. zóna: 0 Fé
• VI. zóna: +1 Fé
• VII. zóna: +1,7 Fé
• VIII. zóna: +2,3 Fé
• IX. zóna: +2,7 Fé
• X. zóna: +3 Fé

Példa: Egy szobát akarunk fotózni, amit egy közepes méretű ablak világít be. Az ablakon egy szép mintázatú függöny van. Szeretnénk, ha a képen ez a mintázat is szépen látszana. "Zónanyelvre" lefordítva: az ablakot a VII. zónában szeretnénk viszontlátni. A gépet tehát +1,7 Fé expozíció-korrekcióra állítjuk, és a fénymérőt spotmérésre állítva a függönyre mérünk fényt. Ezután megkomponáljuk a képet (ne feledjük az AE Lockot használni, hiszen ha ismét fókuszálunk, a gép újra fényt mér a kép közepére, a végeredmény egy túlexponált kép lesz!), majd kattintunk. Otthon, a gépünk előtt ülve a kedvenc RAW feldolgozó szoftverünkkel, a gradációs görbék vagy a Shadows csúszka segítségével szépen visszanyerhetjük az alulexponált részekben a számunkra kellemes árnyalatot. (Megjegyzés: a Fotózás Linux alatt című bejegyzésemben ismertetett LightZone nevű szoftver a zónarendszerre épül, ott egyszerűen beállíthatjuk, melyik árnyalatot melyik zónában szeretnénk viszontlátni.)

Zónák egy jazzdobos portréján. Gisle Hannemyr fotója és magyarázata

Szobakép. ISO 100, 28 mm ekv., F4.0, 1/50 s, átlagoló fénymérés. Utómunka: Shadows 35%, Highlights 25%, Photo filter: 25% warming (85)

Szobakép. ISO 100, F5.6, 1/100 s, spot fénymérés az ablakra, +1,7 Fé expozíció-korrekció. Utómunka: Shadows 60%, világosítás gradációs görbével (input: 110, output: 137), Photo filter: 25% warming (85) 

4. Végszó

"Minek ez a bonyolult módszer, hiszen képszerkesztőben tetszőleges módosításokat eszközölhetünk egy olyan képen, ami többé-kevésbé jól van exponálva?" - merülhet fel bennünk a kérdés. Viszont jusson eszünkbe, hogy egy megfelelően elkészített nyersanyag kevés utómunkával törvényszerűen jobb végeredményhez vezet, mint egy hanyagul exponált, majd az utómunka során feljavított kép.

"Mi van a HDR technikával?" - A HDR technikával drasztikusan megnövelhetjük képünk kontrasztátfogását. Azonban erre is igaz az előző megállapítás, jó nyersanyag, jó kép. A belépőszintű és félprofi gépek sajnos a mai napig hordozzák a filmes örökséget, ahol az expozíciósorozat három, maximum egy Fé eltéréssel készített fotóból áll. Ez a filmes korszakban, a negatív nagyobb tűrőképessége miatt elegendő volt arra, hogy a fénymérés után a három felvételből egy többé-kevésbé jól exponált legyen, a HDR technikához azonban ez nem elég. Egyrészt több felvételre, másrészt nagyobb eltérésekre is szükség lehet. A zónarendszer használata ebben is segédkezet nyújthat, hiszen a saccolgatás helyett elkészíthetjük pontosan azokat a képeket, amikből később a HDR képet össze akarjuk rakni. Készíthetünk egy fotót, amin a III. zóna van rendesen kiexponálva, egyet, amin a IV. zóna, és így tovább. Ehhez azonban külső spotmérőre lesz szükségünk, hiszen az összes képnek ugyanazt a képkivágást kell mutatnia, így nem mozdíthatjuk el a gépet, hogy adott területre mérjünk fényt. Másrészt, vannak olyan esetek, amikor a HDR technológia használhatatlan (például ha mozgó témát fényképezünk).